Sok évvel ezelőtt szerkesztőségünkben felkeresett egy idősebb ember, és elpanaszolta, hogy egy vállalkozó átverte őt és még jó néhányukat. Épülőfélben levő lakásokat adott el nekik, de miután kifizették az árát, a vállalkozó lelépett a pénzükkel, hátrahagyva a félig kész épületet. Később kiderült, hogy azt is lebontják, mert nem voltak meg a szükséges engedélyek a munkálatokhoz.
A szerencsétlen emberek képviselője mielőtt szerkesztőségünket felkereste volna, feljelentést tett a rendőrségen, volt a városi közigazgatás illetékeseinél, volt ügyvédnél is. Senki sem tudott rajtuk segíteni.
Mi sem. Megírtuk az esetet, s csak annyit értünk el vele, hogy majdnem per lett belőle. Végül nem lett, a vállalkozó, mint ahogy már mondtuk eltűnt, a becsapottak pedig elhallgattak.
Hány ilyen és ehhez hasonló eset volt az elmúlt húsz évben Újvidéken, a Vajdaságban, Szerbiában? Számtalan. Csak Újvidéken annyi, hogy szervezetet is tudtak alapítani, a Megkárosított Vevők Egyesületét. E szervezet mintegy ezer károsultat tart nyilván, de számuk valószínűleg sokkal nagyobb. Vannak, akik nem értesültek az egyesület létezéséről, mások valamilyen formában kiegyeztek a vállalkozóval, és hálálkodnak, mert pénzük egy részét visszakapták, megint mások pedig egyszerűen félnek, vagy szégyellik magukat.
A cikk elején említett eset még a kilencvenes években történt, de már a nyolcvanas évek végén megjelentek a szélhámos vállalkozók. Akkor még nem nevezték őket építőipari maffiának, csak egyszerű csalóknak. Mára maffiává duzzadtak.
Nemrég olvastam valahol, hogy a maffiának a világgazdasági válság kapóra jöhet, megerősítheti pozícióját, és kihasználhatja különböző üzletek gyengeségét. Sajnos a maffiának mindig is a válságok kedveztek, így ez is kedvezni fog. És nemcsak az olasz maffiának, hanem a szerbiai bűnszervezetnek is. Beleértve itt az építőipari bűnszervezetet.
Olaszországban a maffia forgalma idén 180 milliárd euró volt, haszna 70 milliárd euró. Profitjának 37,5 százaléka, azaz 26 milliárd euró az építőiparból származik.
Nálunk kisebb pénzek forognak az építőiparban mint Olaszországban, ám ezeknek a pénzeknek a fele négy-öt ember kezében van. Ők csak a városokban pillanatnyilag mintegy kétmillió négyzetméternyi lakásokat, üzlethelyiségeket, házakat építenek. Körülbelül ugyanennyit építenek a kisvállalkozók is. Ha ezt összeadjuk és megszorozzuk 500 euróval, ugyanis ennyi a lakások négyzetméterenkénti kivitelezési átlagos ára, akkor könnyen kiszámolhatjuk, hogy Szerbiában csak a nagyobb városokban ez az ipar évente 2 milliárd eurót forgat meg. De hogyan?
A kétmilliárd euróból ugyanis 700 millió eurónak a városi kasszákba kellene befolynia telekadó és egyéb építészeti illeték, járulék címen. Ennyi pénz mégsem kerül a kasszákba, állítják a közgazdászok.
A vállalkozók pedig tudják.
Egy vállalkozó bevallása szerint az építőiparra vonatkozó előírások olyanok, hogy teljesen megfelelnek a zsarolásra és a korrupcióra. Például létezik egy régi rendelet, miszerint a kertvárosokban nem szabad egy épületben négy lakásnál többet építeni. Ugyanakkor az urbanisztikai előírás ezt nem szabályozza. Ha a vállalkozó egy telken mondjuk hétszáz négyzetméteres épületet akar emelni, akkor a rendelet szerint csak négy lakást építhetne. Mivel a nagy lakásokat nehéz eladni, ezért négy helyett nyolcat tervez. Pontosabban tervezhet, ha fizet. Mert ha az illetékes úrnak fizet csúszópénzt, akkor tervét az urbanisztikai előírás szerint bírálja felül. Ha nem fizet, akkor megteszi a rendelet is.
Ezenkívül léteznek a pénzszerzés más módszerei is. Talán a legegyszerűbb az, amikor az illetékes úr két- három hónapra „bennfelejti” fiókjában a terveket.
A már említett névtelen vállalkozó az újságírónak elmondta azt is, hogy a kilencvenes évek derekán néhány üveg finom whiskyvel is ki lehetett „csalni” a fiókból a terveket, később már nem volt elég az ital, hanem két- háromezer márkát is le kellett gombolnia, ma viszont ugyanezért öt-hatezer eurót kérnek tőle. Persze nem személyesen az illetékes úr, hanem egy vagy több közvetítője, leggyakrabban ügyvéd. Vállalkozónk még azt is tudja, hogy az így szerzett pénz a politikai pártok költségvetését gazdagítja.
A bűnüldöző szervek nemrég elkezdtek az építőipari maffiával is foglalkozni. Akciójuk szépséghibája, hogy nem ott kezdték el, ahol kellett volna. Az ország építésének nyolcvan százaléka Belgrádban történik, először ott kellett volna lecsapniuk, nem Nagybecskereken. Úgy látszik azonban, hogy darázsfészekbe ők sem mernek belenyúlni. Ugyanis a fővárosban az elmúlt egy-két évben több olyan gyilkosság történt, amelyeket éppen az építőipari maffiával kötöttek össze.
De még ha a rendőrség le is számolna az építőipari maffiával, a rendszerbeli megoldások olyanok, hogy rövid időn belül ismét feléledne e bűnszervezet. Ugyanis az építési terület tulajdonosa a köztársaság, de a helyi önkormányzatok rendelkeznek vele, pontosabban azok az igazgatóságok, amelyeket az önkormányzatok hoztak létre. Ezeknek az igazgatóságoknak a munkája átláthatatlan, így számos visszaélés lehetséges nemcsak az igazgatóság alkalmazottai, hanem a helyi hatalom részéről is.
A helyi hatalmat pedig a politikusok képezik.
A közigazgatás reformja, és a restitúció nélkül, valamint anélkül, hogy megvonnánk a politikusoktól az építési területek feletti igazgatást, semmiképpen sem lehet megszüntetni a korrupciót az építőiparban, állítják a jogászok, de azonnal hozzá is teszik, hogy sajnos ilyen lépésekre nincsen meg a politikai akarat, mert nemcsak a pártok költségvetése bánná ezt meg, hanem egyúttal a politikusok hatalma és befolyása is jelentősen csökkenne.
A környezetvédelmi és területrendezési miniszter szerint nem létezik építőipari maffia. A baj abban van, hogy nagyon sok helyen nincsenek rendezési tervek. Ez ad lehetőséget a helyi önkormányzatoknak a korrupcióra. Bejelentette, hogy megsürgeti ezeknek a terveknek az elkészítését, ugyanakkor minisztériuma elkészít egy úgynevezett fehér könyvet, amely azoknak az építőipari vállalatoknak a jegyzékét tartalmazza, amelyek tisztességesen végzik munkájukat.
Mindez szép és jó, de az építőipari maffia a tervek, a fehér könyv mellett egy teljesen rendezett országban is virágozhat.
Lásd, Olaszország.
Végül egy javaslat a miniszternek: a politikusokról, az önkormányzati vezetőkről is készítsen egy fehér könyvet!
Nem ártana időnként belenézni.
