Ivanics István és Ferenc
Tavaly júliusban indultak útnak, hogy gyalogosan bejárják a Földet a béke jegyében. A palicsi testvérpár, Ivanics Ferenc és öccse István öt kontinensen huszonötezer mérföld megtételét tűzte ki célul, s másfél év alatt maguk mögött hagytak több mint nyolcezer kilométert. Abban a reményben, hogy a vállalkozásuk elég nagy hírverést kap, s bőven akad majd támogató is, azt gondolták, négy év múlva ismét itthon lehetnek.
Szinte egész nap gyalogolnak, öt kilométerenként húsz perces pihenőket beiktatva. Naponta harmincöt kilométert tesznek meg így. Eddig bejárták Európát és Afrika partjait. Spanyolországban értük utol őket, jelenleg Malagában vannak, itt töltötték a karácsonyt és a szilveszter is itt köszönt rájuk. Következő állomásuk Amerika lesz, de mint sokszor az elmúlt hónapokban, ismételten a pénz hiánya jelenti a legnagyobb problémát, s ki tudja, mikor folytathatják utukat.
– Úgy terveztük, hogy három és fél-négy évbe telik, míg körbejárjuk a Földet. Az út elején még nagy volt a lelkesedés, de hamar kihunyt az érdeklődés, és az anyagi támogatás is egyre kevesebb – mondja Ferenc kissé csalódottan. – Ha ilyen tempóban folytatjuk, hat év kell a túra megvalósításához. Most itt időzünk Malagában, s próbálunk munkát találni, hogy összeszedjünk annyi pénzt, amiből átjutunk Amerikába, majd a latin országokba. Arra is gondolnunk kell, hogy ott is lesznek kiadásaink, ezért nem elég csupán a hajóút költségeivel számolni. Sajnos ma már nem lehet egy üveg whiskyvel lekenyerezni a kapitányt – teszi hozzá nevetve.
Az út nagy részét a pénztelenség jellemezte. Sikerült persze támogatókat találni, de mint Ferenc mondja, a pénz csak csurran-csöppen, s az emberek nem túl segítőkészek, állandó szponzoruk viszont nincs. A beszélgetésünk napján egy tiszteletbeli magyar konzulhoz készültek, hogy tőle kérjenek segítséget.
– Ha az emberek azt hiszik, a pénzért csináljuk, akkor tévednek. Nem vágyunk luxuskörülményekre, megelégszünk annyival, hogy jusson ételre, meg tudjuk venni a legszükségesebb dolgokat, és tovább tudjunk menni. Az újévet valószínűleg egy parkban, a sátrunkban fogjuk bevárni, s ha lesz pénzünk, talán egy pezsgőt is fel tudunk bontani.
Legnagyobb élményük az osztrák Alpokhoz kapcsolódik, amikor esőben mászták meg a hegyeket, a spanyol tengerpart viszont lenyűgözte őket gyönyörűségével. A Szahara a maga homoktengerével, bár fárasztó szakasza volt útjuknak, különleges élményként maradt meg emlékezetükben. Élményeiket, utazásuk részleteit az interneten, a www.worldwalk.blogol.hu címen is nyomon lehet követni, nemrégiben pedig elkészült az oldal angol nyelvű változata is, a www.worldwalk-peacetour.info című honlap. Általában Ferenc gondoskodik az újdonságok közzétételéről, s ha van némi apró a zsebben, internetes kávézókból, könyvtárakból érkeznek hírei és képei a világhálóra. Jövőre megpróbálnak nagyobb hírverést kelteni, és a médián, a világhálón, civil szervezeteken keresztül támogatáshoz jutni.
Az állandó kilincselés és a szegénységben eltöltött napok nagyon megviselik őket. A pillanatnyi elkeseredés persze többször is eszükbe juttatta, hogy talán fel kellene adniuk és visszafordulni, de eddig mindig sikerült erőt önteniük egymásba, s rájöttek, nem is olyan könnyű feladni egy ekkora vállalkozást. Tudják, sétájuk a Föld körül nem változtatja meg a világot, de néhányan talán tudomást szereznek róluk, és elgondolkodnak, mit is kellene másként csinálni.
– Nagyon jól megvagyunk az öcsémmel, mindent megosztunk egymással, és tűzön-vízen át kitartunk egymás mellett. Már önmagában ez jelképezi azt, amiért megindultunk. Persze ha van rá érdeklődés az emberek körében, mindenkivel szívesen megosztjuk utunk célját, de sok városon csak átrohanunk, és nincs módunk ilyesmire. Egyébként a tapasztalat azt mutatja, hogy az emberek többsége önző és egy elanyagiasodott világ rabja. Ez utazásunk legnagyobb negatívuma. Találkoztunk persze barátságos, segítőkész emberekkel is, például az arabok körében, és Észak-Afrikában járva is ez fogadott. A nincstelenséget, az állandó kéregetést, ezt a fajta csöves létet persze nagyon nehéz elviselni. Nem panaszkodunk, csak rettenetesen megalázó – mondja Ferenc. – Amikor egyedül túráztam, nehéz volt megbirkóznom a gondolattal, hogy milyen távol vagyok az otthonomtól. Most is nagyon messze vagyok tőle, de nem vagyok egyedül, s tudom, még ha egyre inkább távolodom is, minden egyes lépéssel közelebb kerülök ahhoz, hogy újra otthon legyek. Ez erőt ad a folytatáshoz.
Hogy a fivérek mikor érnek útjuk végére, a béke és tolerancia jegyében évekig tartó nagy utazás eljut-e az emberekig, nem lehet tudni. A két vándor már azzal is megelégszik, hogy csendben végigcsinálja azt, amit eltervezett, nekik a tett az, ami egyedül számít, s aminek egyszer talán meglesz az eredménye is. Ők mindenképpen gazdagodnak általa, s ha sikerült néhány emberben gondolatokat ébreszteniük, útjuk már nem volt haszontalan.
