Kedves atya!
A következő gondolatsort, idézetet nemrég olvastam, és arra jutottam, megkérdem Önt, vajon miként látja. Idézem az olvasottakat:
„A legjobb dolog is, amivel rendelkezel, megkötöz. Nem a tiéd. Azért kaptad, hogy élvezd, addig, amíg csak lehet. Neked adta Isten, hogy örülj neki, nem arra, hogy hozzákösd magad. Ez a titok.”
A tárgyak birtoklása valóban formálja az embert, aki egyre több mindent szeretne magának. Egyesek mindenféle gyűjtésekbe kezdenek, legyen az régiség vagy bármi, ami különleges, amivel ki tudnak tűnni a tömegből.
Vajon mi a helyes, hogyan kell tekintenünk a tárgyainkra: kincsek azok, vagy szükséges eszközök? És a halmozásra, gyűjtésre?
Köszönöm a válaszát: József
A birtokolt tárgyak a maguk módján egyfajta kábítószerek. Valamiféle megelégedettséget szereznek, egyfajta élvezetet nyújtanak, ezért odakötjük, odakötözzük magunkat hozzájuk. Emiatt a boldogságérzet miatt, amit bennünk keltenek, oda jutunk, hogy ezt a különös érzést szükségesnek tartjuk a magunk számára, ez adja meg életünk értelmét, ez válik létszükségletünkké. Azt gondoljuk, azt mondjuk, hogy a bizonyos tárgyak nélkül nem élhetünk, nélkülük kifejezetten nem tudunk élni. Amikor bármi módon elveszítjük őket, akkor a hiányérzet ordító fájdalma támad bennünk, valamiképpen ahhoz hasonlóan, amit az elvonókúrán az alkoholisták, a narkósok élnek át.
Ezenkívül azzal, hogy odakötjük magunkat hozzájuk, elveszítjük az érdeklődésünket más dolgok iránt, és így a látókörünket leszűkítjük csak ezekre a tárgyakra. Ez olyan, mint amikor a lovakra szemellenzőt tesznek, ami egy irányban leszűkíti a látásukat. Pedig mindig vannak érdekesebb és értékesebb dolgok az általunk eddig birtokoltaktól, de mi annyira odaragadtunk hozzájuk, hogy képtelenné válunk keresni, felfedezni, meglátni őket. Ennek következtében egyre egyhangúbb, unalmasabb és csömörletesebb élvezethajhászásban éljük le az életünket.
Továbbá, azzal párhuzamosan, hogy kötődünk ezekhez a dolgokhoz, veszítjük a vonzódást az emberekhez. Az evangélium kimond egy szabályt: „Senki sem szolgálhat két úrnak; mert vagy gyűlöli az egyiket, a másikat pedig szereti, vagy tiszteli az egyiket, a másikat pedig megveti.” (Mt 6,24) Mi ugyanígy: vagy hozzákötjük magunkat a dolgokhoz és eltaszítjuk magunktól az embereket, vagy ragaszkodunk az emberekhez és elvetjük magunktól a dolgokat. A dolgokhoz való odakötődés megfoszt minket a szeretettől az emberek iránt, sőt gyűlöletet, megvetést vált ki bennünk irántuk, mert amíg velük kell lennünk, addig meg vagyunk fosztva a dolgok nyújtotta élvezetektől. Így az emberekkel való együttlét is a hiányérzet szenvedését okozza bennünk, és emiatt van, hogy még utálat is, gyűlölet is eltölt a minket lefoglaló emberek iránt.
Korunk pszichológiai szóhasználatában az ilyen megkötözöttséget, hozzákötöttséget függőségnek nevezzük. A függőség azt jelenti, hogy a mi boldogságunk, békénk, életörömünk kizárólag a dolgok birtoklásától függ. Boldogtalannak és szerencsétlennek érezzük magunkat, megvadulunk és háborúskodunk, kesergünk és depresszióba esünk, ha megfosztanak bennünket tőlük.
A tevékenységünk, az életvitelünk is ezektől függ: csak azért dolgozunk, hogy megszerezhessük a dolgokat, csak azzal foglalkozunk, hogy ezeket birtokba vegyük és élvezzük. Ezen az úton válunk mániákussá, rögeszméssé, hóbortossá, bogarassá, szeszélyessé, szenvedélybeteggé, a rossz szokások rabjaivá. Ez az életvitel tesz minket kapzsivá, telhetetlenné: egyre többet akarunk megszerezni magunknak a vásárolható dolgokból, a gyűjthető tárgyakból, a mindenféle kacatból, hogy aztán hivalkodhassunk, büszkélkedhessünk velük.
Minden függőség, szenvedélybetegség kifejezetten abnormális dolog, az egészséges életmód elferdítése, deformálása. Mesterséges, hamis szükségleteket találunk ki magunknak, és elvakulunk, elbutulunk az igazi, bldogító szükségletek iránt.
A normális életmód az, amit a növények folytatnak. A növények csak annyi vizet vesznek magukba a talajból, amennyire aznap szükségük van. Ezért megőrzik formás alakjukat és szépségüket. Ha többet szívnának magukba, akkor elferdülnének, eldeformálódnának, meghíznának úgy, mint a kövér ember. Ugyanakkor az elraktározott, fel nem használt víz megposhadna, megrohadna bennük, és mindenféle betegséget okozna. A felhalmozott gazdagság is önpusztító élvezethajhászásba viszi az embert. Pál apostol ezt így mondja ki: „Akik gazdagok akarnak lenni, kísértésbe esnek, kelepcébe, sok haszontalan és káros kívánságba, amelyek pusztulásba és romlásba döntik az embert. Minden bajnak gyökere ugyanis a kapzsiság: akik hozzá szegődtek, eltévelyedtek a hittől, és sok gyötrelmet okoztak maguknak.” (1Tim 6,9-10)
Normálisan, szabályosan úgy kellene élnünk, hogy „a legjobb dolog is, amivel rendelkezünk, ne kötözzön meg minket. Ne tekintsük a miénknek. Azért kaptuk, hogy használjuk a mai napon. Isten adta nekünk azért, hogy örömünkre legyen, nem arra, hogy hozzákössük magunkat”. A tárgyak birtoklása ne deformáljon minket, ne tegyen kapzsivá, hogy egyre több mindent akarjunk megszerezni magunknak. Ne kezdjünk bele semmiféle gyűjtésekbe, legyen az régiség vagy bármi, ami különleges, és akkor nem ébred fel bennünk a hivalkodás vágya, hogy kitűnjünk a tömegből.
Az a helyes, ha úgy tekintünk a tárgyainkra, mint a megélhetés szükséges eszközeire, és nem úgy, mint halmozásra, gyűjtésre való kincsekre.
Ha nem alakul ki bennünk ragaszkodás a tárgyakhoz és függőség a dolgoktól, akkor széles körű látásmódra teszünk szert és napról napra újabb, érdekes és értékes dolgot fedezünk fel, ismerünk meg, vesszük a birtokunkba, és így az új örömök kellemesen meglepő változatosságában éljük az életünket. Nem tapasztalunk soha egyhangúságot, unalmat, csömört.
Ha nem kötjük magunkat tárgyakhoz, ha nem esünk függőségbe kábító dolgoktól, akkor szeretni tudjuk az embereket, akkor mindenkivel felszabadult légkörben tudunk együtt lenni, akkor senkivel nem leszünk feszélyezettek, nyűgösek, és akkor a szeretetkapcsolat válik életünk szükségletévé, értelmévé, és igazi boldogítójává.
Aki függ a dolgoktól, az rab. Aki szeret, az szabad.
