A 2003. október 22-én alapított Napleány-díjat 2004-től ítélik oda azon magyar újságíróknak, akik a Szerb Köztársaság területén élnek, és akik magyar nyelvű publicisztikai jellegű írásaikkal, riportjaikkal, cikkeikkel kiemelkedő színvonalon járultak hozzá a délvidéki magyarság minőségi tájékoztatásához, illetve foglalkoztak az itt élő magyarsággal. Az idei díjat J. Garai Béla, a Magyar Szó nyugalmazott újságírója vehette át. Nemzeti ünnepünk és egyben a magyar sajtó napja alkalmából kollégánkkal a díjról, az újságírásról és a sajtószabadságról beszéltünk, de nem maradt ki sokunk kedvence, a MagyarZó Pistike sem.
A múlt héten Napleány újságírói díjjal tüntettek ki. Gratulálunk hozzá! Hogyan élted meg?
– Mondhatom, nem halmoztak el díjakkal a pályám során. Tulajdonképpen észre sem vettem, hogy elmúlt ez a hosszú pálya és ez az első igazi nagy díjam, amit újságíróként kaptam. Nagyon örülök neki és külön boldoggá tett, hogy a szakmai kuratórium ítélte oda, nem pedig valamilyen politikai testület döntött így.
Az újságírásról azt tartják, hogy inkább hivatás, mint munka. Hogyan esett választásod e hivatásra?
– Valóban, az újságírás egy nemes hivatás, amelyet az ember vagy szeret és csinál, vagy nem is érdemes foglalkozni vele. Az újságírás elsajátításába felnőtt fejjel vágtam bele. Kisiskolás korom óta két dolog vonzott: az irodalom, vagyis a magyar nyelv és a fizika. Nagyszerű fizikatanárom volt és nagyon szerettem ezt a tantárgyat. Édesapámat elvesztettem, így nem folytathattam tovább a gimnáziumot, ezért szakmát kellett választanom. A fizika iránti szeretetemből fakadóan egy ehhez közel álló szakmát kerestem, s mivel a postánál volt ismerősöm, bekerültem a postai telefonszerelők műhelyébe, ahol kitanultam a műszerészi szakmát. Huszonkét éves koromban vágtam neki a tanulásnak, majd 28 éves koromban bölcsészdiplomával a zsebemben bekopogtam a Magyar Szóba. Egy álmom vált valóvá.
Milyen volt pályaválasztásodkor a vajdasági újságírás helyzete?
– Amikor az ember benne él egy korban, nem érzi teljesen át, hogy valójában milyen is a helyzet, hanem csak utólag látja, hogy milyen körülmények között kellett dolgoznunk. Kemény párturalom alatt állt a sajtó, a pártbizottság mindent felügyelt, saját kádereit ültette a lapok főszerkesztői székébe. Szigorúan „vonalas” újságot kellett készíteni, nem igen lehetett kirúgni a hámból, meg voltak szabva a keretek. A rendszert bírálni elképzelhetetlen volt, legfeljebb a hibákra mutathatott rá az újságíró, kellő körültekintéssel. A szabványoktól nem lehetett eltérni, például attól, hogy a Titóval kapcsolatos hírek kötelezően az első oldalra kerültek. Némi túlzással: legfeljebb a földrengés lehetett fontosabb.
Jól szemlélteti ezt az az eset, amikor egy alkalommal az én hibámból kimaradt a lapból egy „fontos” Tito-távirat. Éppen éjjeli szerkesztőként dolgoztam, az volt a feladatom, hogy a lapzárta után érkező híreket beszerkesszem az utolsó oldalra, vagy a fontosabb eseményeket az elsőre. Ám azon a napon a késő este érkező Tito-távirat valahogy nem került a kezembe, s így kimaradt a lapból. Másnap hatalmas patáliát csapott a főszerkesztő, vizsgálatot indított. Hiába bizonygattam, hogy nem láttam a hírt, gyanúba keveredtem, hogy szándékosan hagytam ki. Végül kiderült, hogy a telexszobában, ahol sokan megfordultak, valaki véletlenül lecsúsztatta a cetlit az asztal mögé. De az is nagyon gyanús volt a vizsgálódóknak, hogy a jelentésen egy cipőnyom is látható volt! Tehát valaki megtaposta a Tito-táviratot, és utána eldobta. Szerencsére nem az én cipőm nyoma volt rajta, mert akkor talán azonnal dicstelenül véget ért volna az újságírói pályám.
Nemzeti ünnepünk egyben a Magyar Sajtó Napja is. Hogyan látod ma a sajtó helyzetét?
– A mai helyzetet is tíz év múlva valószínűleg jobban lehet majd értékelni, de félre a tréfát: borzasztóan szegények vagyunk, az olvasótól kezdve egészen az újságíróig, ez a legnagyobb baj. Nagyon kevés pénzből gazdálkodnak a szerkesztőségek, így rá vannak szorulva a támogatásokra, a gyámolítókra. Kisebbségi lapok esetében ez mindig is így volt, de ma talán még inkább. Eszem ágában sincs kárhoztatni a szerkesztőket, hogy igénybe veszik a segítséget, és hogy emiatt bizonyos szempontokat is figyelembe kell venniük, amikor a lapot szerkesztik, különben nem maradhatna fenn az újság. Nincs olyan, hogy abszolút sajtószabadság. A sajtó sajnos igenis függ az anyagiaktól, az alapítótól, ezt nem lehet letagadni. És ha az alapító – esetünkben a Magyar Nemzeti Tanács – vagy a legnagyobb befolyással rendelkező pártunk nem is próbálja közvetlenül érvényesíteni befolyását, gondolom én jóhiszeműen, mondjuk úgy, hogy megrendel egy nagyinterjút, vagy azt sugallja, hogy mi kerüljön az első oldalra, de az öncenzúra azért így is működik az emberekben. Önkéntelenül is ott motoszkál a kisagyukban, hogy ül valahol egy tisztségviselő, akit nem illik megsérteni, mert sok minden függ tőle. Ilyen esetekben fordulhat elő, hogy túl nagy teret és túl nagy hangsúlyt kap egy, a vezető párttal kapcsolatos anyag, egy-egy vezető funkcionárius kijelentése, akinek képe olykor több helyen is megjelenik a lapban. Pedig sokszor az ilyen híreknek csak a pártközlönyben lenne helyük. Jó lenne, ha az ilyesmi minél kevesebbszer fordulna elő.
Nemzetközi adat, hogy a nyomtatott sajtó példányszáma napról napra csökken, ezért sokan temetik a nyomtatott sajtót, és azt hangoztatják, hogy a helyét átveszi az internet. Hogyan látja egy olyan személy ezt a problémát, aki kipróbálta magát napilapos újságíróként, televíziósként és az interneten is folyamatosan publikál?
– A nyomtatott sajtó, ha nem is halott, de világszerte borzasztóan csökken a példányszáma. Már most megkezdődött a média gyökeres átalakulása. Egy átmeneti korban élünk, amikor még megjelennek az újságok, de az internetes média egyre jobban tért hódít. Valószínűleg nem tűnik el az írott sajtó, hiszen szereti az ember kézbe venni, átlapozni az újságot, talán szereti majd húsz év múlva is. De hogy nem lesz soha többet például egy olyan Magyar Szó, amely a hétvégén akár 40–50 ezer példányszámban készül, és minden második vajdasági magyar család asztalán ott lesz, mint volt ez a lap fénykorában, az biztos. Fel kell készülni, hogy valami új dolog következik.
Nagyon sok olvasónk kedvence a MagyarZó Pistike messéi. Mennyire azonosulsz a Gál László költő és humorista által megformált karakterrel?
– A Pistikében viccesen írhatom meg mindazt, ami az embereket foglalkoztatja, idegesíti, és amit más műfajban nem lehetne ilyen sok olvasóhoz eljuttatni. Tudom, az élőújságokon is tapasztalhattam, hogy Pistikét milyen sokan olvassák és kedvelik. Rendkívül hálás újságírói műfaj és köszönöm a sorsnak, hogy tizenöt évvel ezelőtt én is azok közé kerülhettem, akik folytatják ezt a hagyományt. Igen nagy odafigyelést igényel, és csak a legnagyobb lelkiismeretességgel szabad hozzáfogni. Mindig az lebeg a szemem előtt, hogy nagyon sokan Pistike messéivel kezdik a lap olvasását, és hogy nemcsak Teri néni és Pista bácsi böngészi, hanem egyetemi tanárok, akadémikusok, diplomaták is, mint a visszajelzésekből tudom. Mondhatom, nagy örömmel csinálom, a Pistikében vagyok a legőszintébb, ott füstölgöm ki magamból az összes mérgemet.
