Kedves atya!
Bűn-e az, ha valakit rettentően unalmas embernek tartok? Amikor beszél, azt várom, hogy befejezze.
Sajnos gyakran találkozunk, és imitálom azt, hogy érdekel, amit mond. Szerintem ő kedvel is engem. Én meg kerülöm, amikor csak tudom, mert ez számomra kellemetlen helyzet.
Gondolom, helytelen, amit teszek. L
Nem bűn valakit rettentően unalmas embernek tartani, ha az illető valóban unalmas. Vannak nagyon unalmas emberek. Nem is kevesen. Ezek könyörtelenül mondják a magukét, mintha beszélőgépek lennének, nem lehet őket leállítani, a szóáradatukkal szinte megerőszakolják a hallgatójukat. Nekik nem számít, hogy a másikat érdekli-e a mondanivalójuk, nincsenek tudatában, hogy az annak elviselhetetlen teher, nem veszik észre, hogy halálra kínozzák a locsogásukkal.
Pál apostol írja, hogy vannak, akik „üres fecsegésre adták a fejüket.” (1Tim 1,6) „A gonosz fecsegőket kerülni kell, mert azok jobbára istentelenséghez vezetnek. Az ilyen emberek fecsegése úgy terjed, mint a rákfene.” (2Tim 2,16–17) „Van sok elégedetlenkedő, üres fecsegést folytató, csaló ember. Ezeket el kell hallgattatni, mert feldúlnak egész házakat.” (Tit 1,10–11)
Krisztus súlyos bűnnek tartja a fecsegést: „Mondom nektek: minden hiábavaló szóról, amelyet kimondanak az emberek, számot fognak adni az ítélet napján.” (Mt 12,36)
A közmondás szerint sok rossz van a bőbeszédűségben: „A sok beszédnek sok az alja.” Krisztus szerint a felesleges beszéd az ördögtől van: „Legyen a ti beszédetek igen, igen, nem, nem; ami ezeknél több, a gonosztól van.” (Mt 5,37)
Jakab apostol levelében tanítja, hogy az embernek fékeznie kell a nyelvét: „Aki nem fékezi a nyelvét, annak hiábavaló a vallásossága.” (1,26) „A nyelv kicsi testrész, de nagy dolgokat visz végbe. Íme, egy csekély tűz milyen nagy erdőt gyújt fel. A nyelv is tűz, a gonoszság egész világa. Testrészeink közül a nyelv az, amely beszennyezi egész testünket, s a pokoltól lángra lobbanva egész életünk folyamát lángra gyullasztja. Az ember nyelvét senki se szelídítheti meg. Nyugtalan, rossz az, telve halálos méreggel.” (2,5–8)
Mi a helyes tennivaló, ha esztelenül fecsegő, rettentően unalmas beszédű emberekkel kell gyakran találkoznunk, olyanokkal is, akik kedvelnek minket? Az ilyenek állandóan keresik az alkalmat, hogy tereferéljenek velünk.
Nem helytelen kerülni a kellemetlen helyzeteket, amikor ránk zúdítják ömlengéseiket. Ők csak élvezkednek, kéjelegnek rajtunk, csak a kegyetlenségeiket élik ki rajtunk, ezért nem vétünk, ha kerüljük őket.
Amikor nem kerülhetjük ki a velük való találkozást és szóáradatuk hallgatását, akkor helytelen, ha imitáljuk, hogy érdekel, amit mondanak. Nagy közömbösséggel kell őket hallgatni, a legcsekélyebb jelét sem adni, hogy érdekel a mondanivalójuk. Ezzel azt érhetjük el, hogy lelohasztjuk a beszédszenvedélyük hevét, és amikor kifogy belük a szusz, akkor abbahagyják. Az érdeklődés minden jelével olajat öntünk a tűzre, növeljük a kedvüket, hogy még jobban mondják.
Amikor rákényszerülünk, hogy hallgassuk őket, és ezt tudjuk közömbösen tenni, ők meg nekikezdenek a mondókájuknak, akkor, ha ártalmas dolgokat mondanak, olyanokat, amelyek „feldúlják a lelkünket”, nyugtalanná tesznek, olyanokat, amelyek „telve vannak halálos méreggel”, akkor határozottan le kell állítani őket, bátran el kell hallgattatni őket, hogy ne mérgezzenek minket tovább gonosz beszédükkel. Ha ők emiatt megsértődnek, megharagszanak ránk, akkor leállnak a további beszédostromokkal. Ez nekik is, nekünk is nagyon jó.
Amikor nem kerülhetjük ki a velük való találkozást, és ők nem ártalmasan, hanem csak üresen, unalmasan beszélnek, akkor türelemgyakorlatokat kell végeznünk velük, a türelem erényében kell edzenünk magunkat. A közmondás szerint: „A türelem rózsát terem.”
A türelem képességére rendkívüli szükség van. Számtalan esetben kerülünk „egérfogóba”, esünk kényszerhelyzetbe, ami olyan, mint egy fogda, egy börtön. Ott kell lennünk, ki tudja, meddig, nincs semmi lehetőség a szabadulásra, nincs semmilyen kiút. Ha türelmetlenkedünk, zúgolódunk, mérgelődünk, akkor csak növeljük a belső feszültséget, ami könnyen eljut a kirobbanásig. De ezzel vészesen ártunk magunknak meg a környezetünknek is, ha az átmegy dühöngésbe, káromkodásba, szitkozódásba. Ha viszont türelmet gyakorolunk, akkor megnyugszunk, megbékélünk, és még jól is érezzük magunkat, függetlenül attól, hogy szorult helyzetben vagyunk.
Hogyan kell a türelemben edzeni magunkat, amikor hallgatnunk kell az erőszakos fecsegést? Újból és újból ki kell zárni a tudatunkból minden ítélkező gondolatot a másikról. Nem szabad foglalkozni azzal a gondolattal, hogy ő most unalmasan beszél, üresen fecseg, esztelen dolgokat mond, ez már túl sok, ennek mikor lesz vége stb. Az ilyen gondolatok idegesítenek bennünket, növelik a vérnyomásunkat, a robbanásig gerjesztik a türelmetlenségünket. Tehát a csírájában el kell fojtanunk mindenfajta ítélkezést a másikról. Csak azt kell tennünk, hogy míg beszél, addig semmire ne gondoljunk vele kapcsolatban, adjuk meg magunkat a nyugalomnak, tűrjük békésen a kényszerhelyzetet. Ekkor nem számít, ha unalmas a beszéde, nem izgat, hogy még meddig mondja, a közérzetünk többé nem függ tőle. A türelem rózsát terem, a tűrés nyugalmat teremt.
Avilai Teréznek híres az a mondása, hogy „a türelem mindent elér.” A türelmes ember ura önmagának, birtokolja a lelkét, irányítja a gondolkodását, megteremti magában a jó közérzetet. A türelmes embert nem zaklatja fel semmi, nem háborítja fel semmi, a tűrni tudó nem veszti el lélekjelenlétét, józan eszét, mindig tud higgadtan, megfontoltan reagálni. A türelemmel az ember megőrzi a testi-lelki egészségét, meg tudja menteni magát a vészhelyzetekben, meg tudja menteni még az életét is. Krisztus ezt így mondja ki: „Állhatatossággal, kitartással megmentitek lelketeket.”
Sok esetben igazi hősiesség a türelemgyakorlat. Olyan esetekben, amikor nagy kínoknak, szörnyű szenvedéseknek vagyunk kitéve. Ekkor csak a krisztusi türelemmel tudjuk elviselni a kényszerhelyzetet. Krisztus végtelen türelmet tanúsított a tengernyi kínszenvedése alatt. Mivel erre a hősies erényre van nekünk is szükségünk, azért Pál apostol azt kívánja, hogy „az Úr vezesse szíveteket Isten szeretetére és Krisztus béketűrésére!”. (2 Tesz 3,5)
Ha azokban a percekben, órákban, amikor kínoz minket egy unalmas fecsegő, mi Krisztus kínszenvedésére gondolunk, akkor megkapjuk az Ő mindent békésen elviselő türelmét.
