Szeretünk vicceket mesélni, már, ugye, aki tud. Mert ehhez is adottság kell, éppúgy, mint a paradicsomleves főzéséhez. Persze az is szeretne vicceket mesélni, aki nem tud. Próbálgatja is, de legtöbbször, vagy minduntalan lelövi a poént. Tehát poéngyilkos ne meséljen viccet.
Komoly műfaj a vicc, a tréfa, az anekdota, megjelenítéséhez, előadásához, mondom, külön adottság kívántatik. Már-már tehetség.
Mint köztudott, a vicchez, hogy életre keljen, kivirágozzék, legkevesebb két személy szükségeltetik: az, aki mondja, s az, aki hallgatja. Nem nagyon tudok róla, hogy a viccmesterek saját maguknak mesélnének vicceket. Nem saját magukat, másokat szeretnék ezzel szórakoztatni. Alapállásukat megszívlelhetnék bizonyos írók is, mind szépírók, mind műveik boncolói.
Kedves ismerősöm nagy viccmester. Ha egyszer megrendeznék e műfaj olimpiáját, bizonyára aranyéremmel a mellén térne haza.
Talán már valahol a születése pillanatában eldőlt, hogy nagy vicckedvelő és viccelőadó válik belőle.
Most, szilveszter előtt azért kerestem föl barátságos otthonában, hogy kérjek, halljak tőle néhány, az alkalomhoz, az új esztendőhöz illő tréfát.
Van miből válogatnia. A saját maga által összegyűjtött, lejegyzett, dokumentált több tízezer – írd és mondd: több tízezer! – viccből, tréfából legalább háromezret egyfolytában kiráz az ujjából. Persze ennyit egy ültő helyében talán a legszomjasabb viccfogyasztó se tudna felhörpinteni, mert hogy a jóból is megárt a sok. A mester nem is teszi ki ilyen súlyos megterhelésnek elcsípett hallgatóját, mértéktartó, tudja, hogy miből mennyi elég.
Tehát szeretünk vicceket hallgatni. Újakat, eredetieket. Hiszen mosolyogni, derülni, nevetni, sőt röhögni is szeretünk. A viccmester fizetsége pedig a jóízű kacagás, mely a hallgató vagy a hallgatóság szívéből fakad.
Hát akkor kapcsoljunk rá, biztatom Rácz mestert, akinek persze csupán a neve ez, különben a feje búbjától a szívén keresztül a sarkáig magyar, ha már ennek született. S szép vezetékneve mellett, hogy ebben is különbözzék a sok Török, Horváth, Oláh, Tóth, Lengyel és Görög társaitól, a keresztségben vagy anyakönyvileg még három névre hallgat. Mindent azért ne fedjünk fel vele kapcsolatban, majd csak a mese végén, a csattanóban.
Egyelőre szögezzünk le annyit, hogy a mesternek rendben van a szénája. Ha találkozunk vele, nem a gondjaival, bajaival keserít bennünket, hanem a tréfáival mulattat. Komor arcunkat földeríti. Már-már, mint a felhő mögül előbukkanó nap.
Ja, és melyik is az az újévi vicce, aminek okán fölkerestem?
Nem képes azt is megosztani az olvasóval egy poéngyilkos, aki vagyok. A jó vicc akkor csattan nagyot, ha olyan mester szájából hangzik el, mint amilyen Rácz Teodor Gyula Tivadar öcsémuram.
