A Zárórában találkozhatunk vele, ha kedveljük az éjszakai beszélgetéseket a magyar köztelevízió második csatornáján. A hosszabb memóriával megáldottak emlékezhetnek rá még Az Estéből, a Kultúrházból, de ő vezette a Radnóti 100 éve című sorozatot is. Idén decemberben aztán ő kapta magyar sajtó kategóriában a Prima Primissima díjat. Veiszer Alinda, a mindig mindenre kíváncsi újságíró, aki akkor is kérdez, amikor őt kérdezik, 1980-ban született Budapesten. A Gödöllői Református Líceumban érettségizett, majd a Szegedi Tudományegyetem kommunikáció szakán diplomázott. A szakmát a Klubrádióban kezdte, 2004-ben. Két évvel később, 2008-ban már megnyerte a Junior Prima elismerést, 2009-ben a rangos Bossányi Katalin-emlékdíjat érdemelte ki televíziós riport kategóriában. Néhány hét óta pedig Primissima. A Magyar Szónak adott interjúban először is azt magyarázta el, mit jelentenek számára ezek a díjak.
– Egy hasonlattal tudnám leírni a szakmai elismerésekkel kapcsolatos érzéseimet. Olyan ez, mint amikor az ember egy sivatagban megy, megy, s időnként egy oázisra bukkan. Az oázisban aztán közlik veled, hogy az eddig megtett utad nagyon rendben van, tovább kellene menned, és mutatnak is egy utat, hogy merre menj. Haladsz tovább, s csak a következő oázisnál derül ki, hogy jó irányba indultál-e. A díjak mindig csak a megtett útra, a múltra való visszajelzésként értelmezhetőek, a jövőre nem, márpedig előttem még nagy út áll. De az irány bármikor elveszíthető. A díj a megtett út elismerése mellett felszólít arra, hogy ne akarjam a könnyebb utat választani, a minőség elvárás.
• A Prima Primissima részben szakmai, részben viszont közönségdíj. Melyik a fontosabb egy riporter számára?
– Mindkettő nagyon fontos. Az, hogy a közönség figyeljen rám és tudjon rólam, nagyon-nagyon fontos. Szeretnie nem muszáj, hiszen a nem-szeretés is egy viszony, az ugyanakkor kétségtelen, hogy a közönség nem mindig tudja értékelni azt, amit a szakmabeliek igen. Nem hiszem, hogy közönségdíjas-esélyes lehetnék bármikor, mert egyszerűen nem nézhetnek annyian egy olyan rétegműsort, mint a Záróra, hogy ez egy közönségdíjra elég legyen. Szakmai elismerésekre viszont éppen elégnek bizonyult.
• Sajnos, a magyar média nagy részében a kultúra gyakran a megtűrt, az „egyéb” kategóriába szorul…
– Igen, ez abszolút így van. De a Zárórában gyakran esik szó közéletről is. Pártpolitikával viszont nem foglalkozunk, s ez egy tudatos döntés. Öt éve vezetem a Zárórát, s akármennyire sokan kezelik a kultúrát megtűrt púpként, érdemes végiggondolni, mennyien ismerik ezt a műsort, milyen elismeréseket kapott. Nemrégen jelent meg a Záróra-könyv, és 12 nap alatt elfogyott a könyvesboltokból! Akkor lehet, hogy mégsem annyira púp a média hátán? Lehet, hogy csak nem veszünk tudomást arról, hogy létezik egy fogyasztói réteg, amelynek a kultúra fontos? Kérdések ezek, amelyekre az elmúlt hetek válaszokat adtak. Azt látom, hogy egy bizonyos rétegnek, amely számszerűleg ugyan nem tesz ki milliós tömeget, de jelentős, befolyásos, gondolkodó értelmiségiekből áll, annak fontos a kultúra. Ők azok, akik hatással vannak az országra, a sorsunkra. Ennyi elismerés, ennyi szeretet, ennyi visszajelzés után nem érezhetem azt, hogy nem fontos, amit csinálok. Mostantól még inkább azon leszek, hogy markáns dolgokat markánsan fogalmazzak meg. Ha már ennyien figyelnek, ezt kell tennem. A Primissima díj és az azt nekem ítélők bizalma kötelez.
• A Záróra elsősorban kulturális műsor, mégis, a művészek mellett tudósok, de még gazdasági elemzők is megmutatkozhatnak benne. Hogyan, milyen kritériumok alapján válogatják a műsor vendégeit?
– A kritérium annyi, hogy a beszélgetőtársam a szakembere legyen annak, amit csinál. Legyen kiemelkedő a saját területén, sugallnia kell, hogy valami miatt fel lehet rá nézni, hogy példát tud mutatni. Egy gazdasági elemző ugyanolyan fontos lehet, mint egy szobrász. Persze, másként kell felkészülni a velük való beszélgetésre. Egy gazdasági elemzőre csak akkor lehet felkészülni, ha az ember folyamatosan figyeli, mi történik a gazdasági életben, milyen törvények születnek, milyen szabályok szűnnek meg. Egy szobrásznak az egész életművét át lehet tekinteni albumok, fényképek, életrajzok segítségével. De mindkettőre szükség van ahhoz, hogy az ember érvényesen tudjon kérdezni.
Engem érdekel a politika, a közélet, nagyon figyelek, hogy mi történik körülöttem, olvasok is hetilapokat, napilapokat, mindenfélét folyamatosan. Időnként kissé szűkös az időm, de igyekszem. Az irodalmat nagyon szeretem, a kortárs irodalmat különösen. Nagyon szeretek színházba járni, van is egy baráti társaság, akikkel együtt szoktunk menni. A filmekért is rajongok… Mindez folyamatosan jelen van az életemben. Persze, van, amiben kevésbé vagyok jártas: komolyzenei koncerteket jóval ritkábban látogatok, mint amennyire kellene. Tervezek is műsort, amely bevezetés lenne a komolyzenébe, hogy mi, akik már nem kaptunk ilyen nevelést, ugyanúgy tudjuk ezt a művészetet élvezni, mint a nálunk szerencsésebbek.
• A Zárórák adásait nézve úgy tűnik, nem igazán szíveli a beskatulyázást…
– Skatulyák vannak, és azokat nem mi gyártjuk, azokat készen kapjuk. Az viszont biztos, hogy én nem vagyok hajlandó skatulyákban gondolkodni. A közszolgálati média egyik feladatának tartom, hogy ne csak egyféle embert kérdezzen. Ezt a közszolgálati média nem teheti meg. Vannak emberek, akik markánsan beállnak valamelyik politikai oldalra, de ettől ők még lehetnek a szakmájukban kiemelkedőek, lehetnek nagyon izgalmas emberek. Lehet, hogy nehéz velük kompromisszumot kötni, de az is lehet, hogy könnyű. Nem tűröm, hogy valaki azt mondja: egy adott személlyel nem beszélgethetek, mert ő politikailag elkötelezett. A közszolgálat feladata, hogy az egyébként széthúzó, a világról eltérően gondolkodó embereket egy helyre ültesse. Mert ők mind hozzánk tartoznak, mi együtt vagyunk a nemzet. Nem lehet kihirdetni, hogy csak én vagyok a nemzet. Ilyen skatulyákat nem tűrünk, és öt éve azon dolgozunk a szerkesztőkkel, Bertha Líviával és Józsa Mártával együtt, hogy mások is így gondolják. Más skatulyákra pedig rákérdezünk: kedvesen, mosolyogva, tisztelettudóan, de rákérdezünk. Beszélgetni mindenkivel lehet. Voltak konfrontációim interjúkban, de beszélgetni akkor is lehet. Az élet attól szép, ha nem mindenben értünk egyet.
• Könnyű olyan emberrel beszélgetni, aki szimpatikus a számunkra. De 50 percet kamerák előtt eltölteni egy ellenszenves emberrel nem megpróbáltatás?
– A szimpátia a magánéletben fontos. A stúdióban viszont lényegtelen. Ott annak van jelentősége, hogy a beszélgetőtárs meg tud-e fogalmazni érvényes mondatokat. A 600 interjúalanyom között voltak szimpatikus és kevésbé szimpatikus emberek is, de ettől még lehet beszélgetni egymással.
• Volt, aki megsértődött a kérdések miatt?
– Nem, azt hiszem, nem. Ez nagyon fontos dolog. Egy ideig én is tartottam attól, hogy kínos kérdéseket teszek fel nálam idősebb, tapasztaltabb, komoly teljesítményt felmutató embereknek. Aztán éreztem, hogy mégis ezt kell tennem. És a dolog elkezdett működni. Azt látom a beszélgetőtársaimon, hogy ennek örülnek is, mert végre nem kell körülírniuk ezt-azt, hanem egyenesen is fogalmazhatnak. Závada Páltól kaptam egyszer egy hihetetlenül fontos tanácsot. Egy beszélgetés alkalmával rákérdeztem valami nagyon személyesre, s láttam, hogy nem esett jól neki. Elnézést kértem, de azt válaszolta: „Alinda, kérdezz csak meg mindent, ezért szeretünk. Legfeljebb nem válaszolunk”. Ez nagyon fontos útravalónak bizonyult.
• Néhány hete jelent meg kötetbe fűzve 30 interjúja. Miért volt fontos kiadni a Záróra-könyvet?
– Egy ötlet volt, amely régóta megfogalmazódott. Hogy miért volt fontos? Jó ötletnek tűnt, hogy a 600 interjúból most 30-at kiválogassunk és megjelentessük. Remélem, lesz folytatása is, s úgy tűnik, ez nem is irreális remény, hiszen sikere volt a könyvnek. Megpróbáltunk lerakni egy csomagot az asztalra, hogy eddig ez a műsor mit csinált, s egyszer csak felhívott valaki, hogy azonnal pályázzunk, mert most van pénz… Így indult, s igazából teljesen öntudatlanul csúsztunk bele a folyamatba, amely végül a könyvet eredményezte. Mérföldkőnek tekintünk erre, hogy eddig ilyesmit csináltunk, s talán ezért volt fontos.
• Politikai jellegű műsorokban is dolgozott. Vágyik vissza abba a világba?
– Az újságírásba úgy vágtam bele, hogy egy közéleti háttérműsor vezetője szerettem volna lenni. Aztán másfelé vitt az élet, amit egyáltalán nem bánok, mert rengeteget tanultam, rengeteget fejlődtem. De továbbra is nagyon érdekel a közélet. Hangsúlyozom: a közélet. Bizonyos döntések és az azok mögött rejlő motivációk, lendületek, indulatok, nem pedig az, hogy két politikus kiálljon és köpködje egymást. Az érdekel, amiről a politikusok döntenek, a döntések mozgatórugói. És igen, vágyom ebbe az irányba, noha valószínűleg nem lesz a közeljövőben lehetőségem ilyesmit csinálni. De mindig érhet kellemes meglepetés. Csak a rosszra kell készülni, hogy aztán örülni lehessen a jónak.
• Szilveszter napja van. Hogyan tölti az estét?
– Nagy baráti társaságunk van, akikkel a hétköznapokban is összejárunk a férjemmel. Ilyenkor nagyokat beszélgetünk, borozunk, vitatkozunk, néha kiabálunk is (időnként annyira, hogy a körülöttünk ülők egészen rosszakat gondolnak rólunk), pedig nagyon jól megvagyunk. Számomra a szilveszterezés akkor lenne különleges, ha otthon ülnék. De nem így lesz, a barátainkkal leszünk Budapesten és zárt térben, mert a férjem fázós, de olyan helyen, hogy én kimehessek, ha esik a hó, mert én meg azt szeretem.
