Nem egyszer vezetett már az utam a kamenicai gyermekfalun át. Mindig csodáltam rendezettségét, tisztaságát. Néha mellém szegődött egy-két gyerek is, érdeklődtek kilétem felől, váltottam velük néhány szót. Hányan élhetnek itt? Mivel foglalkoznak? Hogyan érzik magukat? Van-e köztük magyar ajkú gyerek? Ha kinövik a falut, innen hova kerülnek? Ezekre a kérdésekre e röpke szóváltások során nem kaptam választ.
Branislava Balaban a dr. Milorad Pavlović nevét viselő gyermekfalu igazgatónője örömmel, de egyben egy kis szemrehányással fogad minket.
– Már nagyon régen voltak nálunk.
Itt nem személyesen ránk gondolt, mert mi most vagyunk nála először, és nem is az újságírókra úgy általában, hanem a lapunkra.
– Amikor telefonon beszélgettünk, azt kérdezte tőlem, hogy élnek-e itt magyar gyerekek? A Gombár gyerekek magyarok, de a Csernicsek lány is magyar. Sajnos Gombár Tímeán kívül a többiek nem beszélik anyanyelvüket, de Tímea sem törekszik, ezért időnként meg is szidom.
Később Tímeával beszélgettem. Néhány szót váltott velem magyarul, szépen, tisztán ejtette ki a szavakat, de amikor családjáról, szüleiről kezdtem faggatni, átváltott szerbre.
– Így könnyebb megmagyarázni. Szüleim elváltak, ezután komplikációk álltak be.
Mosolyog rám, de többet nem mond. Nagyon szép, értelmes lány. Szüleiről rosszat nem akar szólni. Különösen nem egy újságírónak.
Később két öccsével, Péterrel és Róberttel is beszélgettem. De nem magyarul. Ők már nem tudtak megszólalni anyanyelvükön, de a Csernicsek lány sem.
Mielőtt megnéznénk egy házat, azt, amelyben hét társukkal együtt Gombárék is élnek, és ugyanott lakik Ružica Csernicsek is, az igazgatónővel váltok néhány szót.
– A gyerekfalu 1975-ben épült. November 5-én költözött ide az első kislány. Akkor még kislány volt, ma kétgyerekes anya, akinek ugyan nem felhőtlen az élete, nehéz körülmények között él itt, Újvidék közelében, de a családját sikerült együtt tartania. Több mint kilencszáz lakónk, védencünk volt eddig. Szerbiában ez volt az egyetlen olyan intézmény, amely az osztrák SOS Kinderdorf International modell alapján működött. Ez azt jelenti, hogy az otthonnak falusi jellegűnek kell lennie, tehát több házból kell állnia, minden házban fiúk is és lányok is élnek, és minden háznak van nevelője, a gyerekek „mamája”, aki elvállalja azt, hogy nem alapít családot, és folyamatosan a gyerekekkel él. Az aláírt szerződés ellenére két „mama” nyolcórás munkaidőt követelt, a bíróság kedvező ítéletet hozott a számukra, és ezután, 1985-ben felhagytunk ezzel a koncepcióval. De nem teljesen, ugyanis nevelőkkel sikerült úgy megszervezni a falu életét, hogy igen közel áll az elhagyott modellhez, amely a családi viszonyokat próbálja utánozni.
Jegyzem az adatokat: ötvenöt alkalmazott, ebből tizenöt a nevelő, két szakember a szociális dolgozó és a pszichológus. Az igazgatón kívül még hárman dolgoznak a szakszolgálatban. A falu lakóinak életkora négytől huszonhat év. Hetvenen a nem megfelelő szülői gondozás miatt vannak itt, harminckét gyerek és fiatal azért, mert a szülő nem tudja ellátni szülői teendőit, tizenhárom gyerek szüleitől pedig teljesen megvonták a szülői jogot. A faluban élő száztizenöt gyerek és fiatal mellett még huszonheten élnek a városban, az intézetnek ugyanis Újvidéken több lakása is van, ahol azok a nagykorú fiatalok kapnak helyet, akik az önálló életre készülnek.
A gyermekfalu lakói óvodások, általános iskolások, középiskolások, egyetemi hallgatók. Huszonnégy gyerek jár gyógypedagógiai iskolába, az egyetemi hallgatók száma pedig huszonkettő.
Még mielőtt belevesznék az adatok rengetegébe, még csak arra kérem az igazgatónőt, hogy árulja el, miből tudják fenntartani a gyermekfalut, hogyan tudják ezekben a válságos időkben is biztosítani azt a életminőséget, amely szemmel láthatóan igen magas?
– Ezerkilencszázkilencvenegyig tartományi intézmény voltunk, azóta a köztársasági költségvetésből pénzelik gyermekfalunkat és még húsz hasonló intézményt. Az alapítói jogot a tartományi közigazgatás gyakorolja. Ahhoz képest, hogy más hasonló intézmények a tulajdonjog átruházása után milyen áldatlan helyzetbe kerültek, mint például a moravicai otthon, a gyermekfalu nem szenvedett ilyen károkat. Ezt köszönhetjük a hazai és külföldi támogatóinknak, akikből nagyon sok van. Kiemelném például a Delta Holdingot, amely több mint ötven gyerekünknek folyósít tanulmányi ösztöndíjat.
Közöttük van Gombár Tímea is, aki a 3-as számú házba vezet. Az ő házába. Vesna Ćurić nevelő és még jó néhány gyerek fogad: a tizenhat éves Ružica, aki elmeséli, hogy édesanyja édestestvérével alig egy kilométerre, a kamenicai park túlsó felében lakik egy villában. A külföldön élő ember házát őrzik, de – mint mondja a nagylány – annyi pénzük nincsen, hogy ő is velük élhessen. „Gyakran járok hozzájuk, és ők is hozzám.”
A Gombár gyerekek a karácsonyt nagymamájuknál töltik. Karácsony előtti beszélgetésünk idején oda készültek.
És itt él még Tanja Dunđerski, aki úgy tudja, hogy nem leszármazottja a dúsgazdag családnak. Írom a neveket: Gombár Róbert, Gombár Péter, Stojanka Stojanov, Marko Beriša, Svetlana Pavlović...
A ház kevés híján kétszáz négyzetméteres. Nagy előszoba, balra a vendégszoba és a nappali, egyenesen a konyha, ahol csak időnként főznek, mert a falunak van egy közös konyhája, jobbra egy toalett. A lépcsőház alatt kapott helyet a kazánház. Gázzal fűtenek. A félemeleten két nagyobb szoba, az egyikben a lányok, a másikban a fiúk emeletes ágyaival. A fiús szobában egy gyerek az asztalnál ül és komputeren játszik. A lányos szobában egy kislány, nyolc-tízéves formájú, egy füzetbe karácsonyfát rajzol. És ajándékokat. Ezen a szinten van a fürdőszoba, zuhanyozókkal, mosógéppel, és itt van a nevelő irodája is. Egy kissé feljebb még két szobát mutatnak meg. Az egyik Tímeáé, a másik egy hasonló korú társáé. Minden tiszta. A falakat festmények díszítik. A nagylányoknak saját számítógépük van.
Tímeától kérdezem, hogyan telik egy napjuk?
– Hat órakor kelünk. Fél hét és hét óra között reggelizünk, majd megyünk az iskolába. Én már kitanultam a pékszakmát, és most a szakácsmesterséggel birkózom. Ezt jobban kedvelem. Az ebédidő fél tizenkettőkor kezdődik. Aki később érkezik haza az iskolából, később ebédel. Ha délelőtt megyünk az iskolába, akkor délután két órától öt óráig tanulunk, ha délután, akkor nyolctól tizenegyig. Ezután szabadok vagyunk, majd fél hatkor vacsorázunk, és este kilencig szintén a kedvünkre szórakozhatunk. Kint játszhatunk, filmeket nézhetünk, elmehetünk barátunkhoz, de sétálhatunk is a parkban, a faluban. Fél tízkor kell lefeküdnünk. Mi idősebbek, fennmaradhatunk kissé tovább is, de nem túl sokáig. Zsebpénzt kapunk, és ha nem viselkedünk jól, akkor azt csökkentik vagy megvonják. De más büntetések is vannak. Például letiltanak a kimenőről. Én nem régóta vagyok itt, de jól érzem magam. És testvéreim is. Mindig jó a hangulat. Persze néha össze is veszünk. De melyik családban nem veszekednek néha?
Megköszönöm a narancslét és a parányi sós pereceket, amellyel nagy örömmel kínált Stojanka minket, majd kellemes ünnepeket kívánok, és elköszönök a nagy családtól. A ház előtt megmutatják a karácsonyfát.
– Mindegyik házban lesz egy – mondja Tímea. – Holnap feldíszítjük, és várjuk a Jézuskát.
Nem mondok semmit, de tudom, hogy őket keresi fel először. (Fotó:Dávid Csilla)
