A minap olvastam egy szabadkai dúsgazdaggal készült riportot, amelyben a pénzes emberek gőgjével mondta, hogy nem kell a pénzt hajhászni, mert, aki hajhássza, lelke nincsen.
Mert ő sem hajhássza. Neki az égből pottyan.
Elképzeltem, hogy ül foltozott karosszékében, egykedvűen bámul ki az ablakon és a lelkével törődik. Közben csöngetnek. Kinyitja az ajtót, néz jobbra, néz ballra. Senki. Előtte egy zsák égből pottyant pénz. Egykedvűen felveszi és beviszi lakásába.
És így minden nap.
Kezembe vettem O. Nagy Gábor Magyar szólások és közmondások című gyűjteményét és kinyitottam a pénz címszónál. Összesen nyolcvanhat, pénzzel kapcsolatos közmondás és szólás olvasható benne. Ennél talán csak az eb és a szem szavunkra van több.
A szabadkai milliomoshoz csak úgy dől a pénz, megvan mindene, amit szeme-szája kíván, és szájából nehéz a koncot kivenni.
De nem is veszi ki senki.
Annál inkább azoknak a szájából, akiknek csak nagyritkán jut belőle.
Nincsen a városnak utcája, ahol ne lenne pék és ne lenne váltóiroda. A pénzváltó előtt minden nap, néha naponta többször is cserélik a hatalmas számokat: 95,50; 96,20; 96,80… Néha ez a szám csökken, de csak rövid időre, majd ismét emelkedik. Ugrik egyet, megállapodik, alámerül. Ez a furcsa, sokunknak érthetetlen játék idegtépő. Persze, nem mindenkinek, de a polgárok többségének az.
Mert nem mindegy, hogy pénze, azaz dinárja hány eurót ér, ugyanis az említett számok az euró dinárértékét tükrözik.
A hírekben is bemondják minden nap az árfolyamot. Már tavaly megjósolta néhány közgazdász, hogy a dinár értéke idén romlani fog, sőt a vészmadarak azt mondják, egy euró meghaladja majd a 100 dinárt is. És a dinár értéke valóban folyamatosan romlik. E sorok papírra vetése alatt az euróhoz viszonyított középárfolyam csaknem elérte a 97 dinár 50 parát.
Ilyenkor a bankkormányzótól kezdve a vállalkozókon át a politikusokig mindenki elmondja véleményét. A bankkormányzó szidja a politikusokat, mert szerinte a pénzpiaccal kapcsolatos kijelentéseik felelőtlenek, és ennek következménye, hogy a polgárok minden megtakarított dinárjukat euróra váltják. A politikusok viszont nincsenek megelégedve a bankkormányzó munkájával, ahogy a vállalkozók közül is többen, elsősorban azok, akiknek a dinár gyengülése veszteséget hoz. Mert, ugye, nem mindegy, hogy valaki a hazai piacon értékesíti termékét dinárért, vagy a külföldi piacon euróért.
De annak, aki nagy pénzeket forgat, ezzel számolnia is kell. Azzal, hogy néha neki kedveznek az árfolyamok, néha másnak. És ez így történik a világ minden részében.
Hagyjuk azonban a lélek nélküli pénzhajhászókat, foglalkozzunk kissé magunkkal, egyszerű, halandó emberekkel.
Nézünk kissé vissza a múltba, és elemezzük, mi történt az elmúlt tizenöt, húsz év alatt a velünk.
A hatvanas, hetvenes, nyolcvanas években ezen a tájon kialakult egy úgynevezett középréteg. A mai fiatalok lehet, hogy megkérdezik tőlem, mi az a középréteg. Azonnal válaszolok kérdésükre. A középréteg az a polgári réteg, amely, vagy aki, havi béréből háromévente új autót tud venni, évente nyaralni mehet, sőt telelni is családjával, síelni, szánkózni, de ha igényel hetente egy-egy vendéglői szolgáltatást, egy-egy színházi előadást, filmet a moziban, uszodai pancsolást, téli korcsolyázást, ezt is megteheti. Vehet könyvet is, lemezeket, hétvégeken elutazhat a szomszédos faluba, városba barátaihoz, és hozzátartozói sírjánál is tiszteletét teheti többtíz kilométer távolságban.
A fiatal kollégák azt is megkérdezhetik, hogy hol van ez a középréteg. Bevallom, nincs sehol. Az elmúlt egy-két évtizedben eltűnt. A középréteg felélte pénzét a kilencvenes években, a kétezres évek első évtizedében pedig nem adatott meg számára, hogy újra megizmosodjon.
És most beszéljünk az euró és dinár árfolyamáról?
Számomra, aki valamikor a középréteghez tartoztam, ez a téma nem volt életbevágó. Ahogy most sem az. Mert jövedelmemmel, csaknem egymillió ember jövedelmével együtt, vagy a létminimumon élünk, vagy egyik napról a másikra. Tehát nem érdekel az árfolyam.
Valamikor régen azt tanították velem az iskolában, hogy egy társadalom akkor erős, akkor gazdag, akkor boldog, ha túlnyomó részét a középréteg képezi.
A középréteg az elmúlt egy-két évtizedben eltűnt. A kilencvenes évek Szerbiája összes pénzünket kivette a zsebünkből. Földönfutókká váltunk. És jött a kétezres év, és jöttek a bankok. Az elszegényedett embereknek „segélyt nyújtó” kezek. És mint a partra vetett hal, úgy kapaszkodott mindenki a bankhitelekbe. Hiteleket vettünk fel, mert gyerekeinknek szerettünk volna emberhez méltó megélhetést nyújtani, születésnapjukra nemcsak cukorkát, hanem mondjuk egy játékot venni, tengerre vinni őket, úszni, korcsolyázni… És ezek a hitelek lettek, vagy lesznek a vesztünk. És, hogy így lesz, tudta a bankkormányzó, tudták a politikusok, tudták a bankok. Lehet, hogy tudtuk mi is, mégis felvettük.
Vesztünkre.
Mert a dinár romlik. És nemcsak a dinár. Mi magunk is.
A politikusok pedig, a sokpénzű emberekkel együtt, ülnek a karosszékben, lelki gondokkal foglalkoznak, és pipáznak, szivaroznak…
Euróba csavart szivart.
Mi pedig, O. Nagy Gáborral élve, tartsuk magunkat az évszázados bölcselethez.
Ha nincs píz, igyál víz.
(Fotó:Dávid Csilla)
