Nem tudom ki volt az a Sophie Magory, akinek az idézetet tulajdonítják, mert akárhogy kerestem az interneten, sehogy sem tudtam rábukkanni. Pedig szívesen „megismerkednék” a hölggyel, néha kifejezetten jól hatnak rám az ilyen és ehhez hasonló gondolatok. Mert valljuk be, nem könnyű mindig a „top”-on lenni. Mosolyogva menni és érkezni, nyitott szívvel járni. Nekem sokszor nem sikerül. Önök hogy vannak ezzel?
Amikor az egyik elém gördülő akadállyal megbirkózom, jön a másik, de az elmúlt évben több akadály érkezett egyszerre, s bizony olyan súlyosak is voltak közöttük, hogy kicsit bele is szakadtam a velük való birkózásba. Aztán eldöntöttem, nem engedem, hogy kifogjanak rajtam az élet kihívásai, hogy megroppanjak a mindennapok terhe alatt, hanem taktikát váltok.
Tény, hogy mindig is ódzkodtam a „tekints pozitívan a világra!” felkiáltásoktól, az eltúlzott hurráoptimizmustól, azoktól, akik mindig, minden pillanatban kiegyensúlyozottnak, elégedettnek tűnnek – legalábbis megpróbálják annak láttatni magukat –, még akkor is, amikor átment rajtuk egy úthenger. Mert szerintem ilyen ember nincs! Igyekezni lehet, de lehetetlen mindig boldognak, elégedettnek lenni. Annak tűnni még csak-csak, de egy idő után gyanússá válik a dolog, s szerintem nem is árt néha lekuporodni egy sarokba és elgyengülni, mert idővel hatalmas erőt tud adni az is, ha az ember visszagondol, hányszor is állt fel arról a bizonyos padlóról és onnan összesen mennyi mindent szedett össze.
Vagyis én is összekuporodtam egy kicsit abban a bizonyos sarokban, gyengélkedtem, s szedegettem a padlóról a dolgokat. Például olyan közhelyeket – amelyek, ha akarjuk, ha nem, nagyon is igazak –, hogy: „Ami nem öl meg, az megerősít.” Meg, hogy „minden napot úgy élj meg, mintha az utolsó lenne”. Illetve, hogy nincsenek véletlenek, vagyis, hogy „minden kudarc, kellemetlenség magában hordozza egy vele egyenértékű haszon csíráját”. Persze mondanom sem kell, hogy először mit sem tudtam kezdeni ezekkel a gondolatokkal, mert hát, igen sokszor elmondogatja ezt az ember önmagának az idők folyamán, és hallja másoktól is. Kell a fenének a bajban a sokszor elpufogtatott közhely.
De szerencsére azon a bizonyos padlón mindig van más is, ami erőt adhat. Hogy az micsoda, soha nem tudjuk előre, s az sem biztos, hogy olyan könnyen rátalálunk. Mindenesetre én találtam néhány dolgot, de nem hagytam abba a keresést sem. Rájöttem emellett arra is, hogy a sokszor elismételt közhelyek is segítenek, mert ha az ember tudatosan, folyamatosan csak a pozitív dolgokat ismételve jár-kel az utcán, valahogy ezek a dolgok megsokszorozódnak. „Bevonzzák a jót”, ahogy mondani szokták. Nyugodtan hívjuk elő a kisagyunkból, és olvasgassuk ezeket a közhelyeket, ártani nem ártanak majd, annyi bizonyos.
Így mostanában hálás vagyok sok mindenért. Elsősorban a jóért, de idővel valószínűleg mindazért a rosszért is hálát adok, amivel most még küzdök. Elsősorban azokra a dolgokra igyekszem koncentrálni, amim van, ami megadatott, s nem azokért a dolgokért fáj a szívem, ami nincs, amit még nem találtam meg, amire nem találtam rá. Amikor rossz hírről értesülök, igyekszem együtt érezni, s közben hálát adni azért, hogy én aznap egy egész jó napot tudhatok magam mögött. Amikor elfogy a türelmem, azonnal végigfuttatom az agyamban, milyen szerencsés is vagyok valójában. De azzal is tisztában vagyok, lesznek még olyan helyzetek az életben, amikor padlóra kerülök, s olyan veszteségek is, amelyeket nem tud majd pótolni semmi, legyen bármennyi öröm is az életemben. Csak remélni tudom, hogy a padló majd akkor is tartogat számomra valamit, s képes leszek rá is találni arra, ami segít talpra állnom.
Karcsi bácsi – remélem nem haragszik érte, hogy megemlítem – mondta egyik alkalommal, amikor a szerkesztőségben járt: tisztában van azzal, hogy az embernek kevésszer adatik meg az életben a boldogság. Van néhány pillanat, amikor az ember felhőtlenül boldog. De ennyi. Tisztában kell lenni azzal, hogy a boldogság nem egy állandó állapot.
