Aki újságot olvas, annak nem idegen a név, melynek tulajdonosáról e néhány alábbi sor szól. Rólunk, azokról, akik ezt a lapot készítik, akikről soha senki nem mond semmit, pedig jó néhány évtizedes tapasztalatom szerint az olvasó néha, sőt lehet, hogy akár sokszor is szeretné tudni, kit küldene a francba, vagy esetleg kit is rejt az a név, amely feletti írást kétszer is elolvasta, olyannyira a szája íze szerint való volt. Egy újságírói díj azonban kellő okot és alkalmat ad arra, hogy a kitüntetett tollforgató úgymond személyesen is odaálljon az olvasó elé. Erre kértem fel Gimpel Tibor kollégámat, akinek munkásságát lapunk a 2011. évi újságrói díjjal jutalmazta.
– Megjelent egy pályázat 1985-ben, gondoltam, miért ne, és jelentkeztem. A sok fölvételi tesztelésen megfelelőnek bizonyultam, gyakornokként felvettek, majd ezután állandó munkaviszonyba kerültem. Akkoriban a Magyar Szóba belépni számomra és a többi kezdő számára is óriási dolgot jelentett, megtiszteltetés volt együtt dolgozni olyan emberekkel, akik az itteni magyar értelmiséget képviselik ma is. Felemelő és felejthetetlen érzés volt. Annak ellenére is, hogy megnyúztak, kiforgattak bennünket, s többkörös próbákat kellett kiállnunk. A felvételi bizottság elnöke, Engler Lajos utolsó vizsgatételként reggel kilenckor azt mondta, délre mindenki hozzon egy írást. Paff! Délre?! Mit? Honnan? Én egy turistairodába mentem, írtam is a nyári programokról valamit. Napokkal később levélben értesítettek, hogy megfelelek az elvárásoknak. Így kerültem a művelődési rovatra, ahol nem mindig értettük meg egymást a szerkesztővel. Szerencsére egy-két év múlva a sportrovaton emberhiány mutatkozott, és itt kezdődött a tizenöt évig tartó sportújságírói karrierem, amit egyáltalán nem bántam meg. Legnagyobb élményem az atlantai olimpia volt. Egy ilyen eseményt túlélni, végigcsinálni rettentően nehéz dolog. Ma is úgy vélem, minden újságírónak részt kellene vennie egy ilyen rendezvényen, mert ez akkora mélyvíz, hogy ha nem fullad bele, akkor utána minden munkát el tud végezni. Emlékszem, volt egy olyan napom, amely 23 munkaórából állt, reggel hatkor kezdtem, és mire elküldtem az írásokat, ismét reggel volt. Egy órát sem aludtam, máris szólt itthonról a telefon, időeltérés, lapzárta meg miegymás, így ment ez egy hónapig. De óriási tapasztalatot szereztem, és rádöbbentem, hogy ennél igényesebb újságírói munka nem létezik. Mindenkinek meg kellene tapasztalnia egyszer...
Aztán megcsömörlöttem a sporttól. Sok lett az, hogy be van szűkítve a határod, amerre lőhetsz, úgy éreztem, nem tudok már tovább lelkesedni a sporttémákért, így elkezdtem inkább a külföldi események felé tekintgetni. A második iraki válság idején kerültem a külpolitikai rovatra, a külpolitika pedig bizonyos értelemben egy kissé belpolitika is, valahol mindig összefonódnak a szálak. Mi sem természetesebb, mint hogy így esetenként kénytelen vagyok belemerülni a mi szerencsétlenségünkbe is. Ha a gaboni fejleményekről írok, az nyilvánvalóan szűk terület, de amint uniós témák kerülnek előtérbe, szükségszerűen meg kell említenem magunkat, az itteni bajokat is.
– Hát igen, ahogy mondod, majdnem huszonhat év múlott el, és hogy eddig milyen díjat kaptam? A kiscsikóét, úgyhogy most, az év újságírójának járó díj hatalmas meglepetés volt számomra, meg öröm is, bár a hivatalos elismerésekre korántsem tekintek olyan szemmel, mint arra, amikor valakivel összefutsz az utcán és azt mondja neked, hogy csak így tovább. És különösen akkor, ha ez olyan emberek szájából hangzik el, akik nálam sokkal tapasztaltabbak és íróembereknek számító kollégák... Az újságírók munkájában a pénz nem jelent elégtételt, mert úgy fizetnek bennünket, ahogyan fizetnek, de azért egy ilyen díj mégiscsak megbizsergeti az ember bensőjét. Hogy mit tartok az újságíró mottójának? Az állandó önképzést meg a kételkedést. Sajnálatos módon a mai hazai sajtó, sőt a világsajtó is tálcán kínál mindenféle fekete-fehér képet, de egy kép sohasem lehet ilyen, hiszen árnyalatai mindig vannak. A mai médiában a gyorsaság és az exkluzivitás felülírja a hitelességet, s a két előbbi győzelme törvényszerűen a hitelesség vereségét jelenti. Minden nap minden hírközlő eszközben rengeteg áligazság és féligazság, hamis információ fedezhető fel, ami ha nem is félrevezető, de rossz képet alkot valamiről. Ezt kellene nekünk valahogyan elkerülnünk. Szerintem inkább légy második, mintsem hogy ostobaságot, téves információt tegyél a szerkesztőd asztalára. A kételkedés pedig azért fontos, mert ha az információ ugyan pontosnak is bizonyul valamilyen formában, de nem tekintesz a kulisszák mögé, és nem kételkedsz a pontosságában, akkor továbbra is csak félinformáció lesz a kezedben.
Ha újra kellene kezdenem, valószínűleg egészen másként alakulnának a dolgok, de ha alaposabban belegondolok – amire te most ennél a beszélgetésnél nem hagysz elég időt nekem –, akkor talán mégsem zárkóznék el teljesen ettől a mostani opciótól sem.
