Az ember ahogyan csak tud, takarékoskodik. Már-már rutinná vált ez mindannyiunknál, hiszen az elmúlt csaknem húsz évben a lakosság nagy része erre kényszerült. Ki így, ki úgy szorítja meg a nadrágszíjat, fejtetőre áll, cigánykereket vet, és hasonló mutatványokkal próbálkozik, hogy túlélje a hónapokat.
Emlékszem még azokra az időkre, amikor egy, a magyar határon átcsempészett üveg vinjak árán egy tízfős család nyaralhatott a Balatonnál egy héten át, és a pénzből még haza is hoztak. Arról nem beszélve, hogy egy „cservena” annak idején mennyit ért odaát. Akkor talán nem is annyira ételt, ruházati cikket volt érdemes vásárolni, hanem inkább szórakozásra, kikapcsolódásra, könyvekre lehetett költeni. Ma már aligha tudunk könyveket venni, hiszen egy-egy kiadvány több ezer dinárunkba is belekerül. A szórakozásról nem is beszélve, hiszen egy család még az itthoni mozijegyeket vagy belépőket sem tudja megengedni magának, nem hogy külföldre utazzon egy film vagy egy állatkerti látogatás kedvéért.
Ma sakkozni vagyunk kénytelenek, és a vásárlás tulajdonképpen attól függ, hogy az árfolyam miként alakul. Ettől függ az is, hogy veszünk-e eurót, vagy sem, hiszen a megszokás eluralkodott rajtunk, és nem dinárban takarékoskodunk, pedig a legtöbbször egyáltalán nem járunk jól. Az utóbbi időben, főként az elmúlt egy-két hétben elözönlötték a vajdaságiak a magyarországi, elsősorban a szegedi bevásárlóközpontokat, amelyek – mint az marketingfogásaikból ki is derül – nem kis mértékben az itteni vásárlók pénzére és hűségére számítanak. Hiszen a határ menti övezetben élőket folyamatosan ellátják katalógusaikkal, a legújabb pláza pedig hatalmas hirdetőtáblákon csábítja át a potenciális vevőket Szegedre.
Tény, hogy bizonyos cikkekért – most, a forint gyengülése idején különösen – érdemes átutazni a határ túloldalán levő legközelebbi településre, a nagyobb bevásárlóközpontokba. A héten ugyanis egy kenyér mintegy 55 dinárba (160 forint), egy kilogramm sajt kevesebb mint 500 dinárba (1400 forint) került, a darált disznóhús kilója alig több 300 dinárnál (1000 forint), a tejföl 20 dinár (63 forint), a tej 60 dinár (179 forint), a virsli kilója pedig 200 dinár (609 forint). Csak néhány az alapélelmiszerekből, a tapasztalt vásárló viszont minden bizonnyal nagyon jól tudja, mit érdemes még betenni a kosárba. Tudni kell azonban azt is, hogy mit ne vásároljunk, s a legtöbb esetben a műszaki cikkek nálunk még mindig olcsóbbak, már akinek jut rájuk.
Az ugyanis, aki megteheti, hogy átutazik Magyarországra bevásárolni havonta vagy kéthavonta, bizony a jobb életkörülmények között élők közé tartozik. Feltételezhető ugyanis, hogy az illető gépkocsival közlekedik, vagyis van autója, s megteheti, hogy azt fenntartja és tankolja. Manapság – minden cinizmust félretéve – ez bizony nagy szó! Hiszen valószínű, hogy ennek a személynek és a család még egy tagjának van rendszeres havi bevétele, ami szintén ritkaságszámba menő eset mostanában.
A legfrissebb adatok szerint Leskovacon havonta 30 százalékkal nő a szociális segélyt igénylők száma. Meggyőződésem, hogy a rászorulók száma a környéken semmivel sem kevesebb, legfeljebb a mentalitás más. Itt még mindig próbálják feltalálni magukat az emberek, ahelyett hogy segélyért folyamodnának. Ugyanezen a Leskovacon civil szervezetek közleményekben tiltakoztak amiatt, hogy a vezetőség a pravoszláv újévvárás megszervezésére – Goran Bregović lép majd fel együttesével a főtéren – 35 000 eurót költött. Ez azonban csak a zenész honoráriuma, a világításra szánt pénz és az egyéb költségek felduzzasztják a kiadásokat csaknem 50 000 euróra.
Ennek a tiltakozásnak ki kellene terjednie az ország más részeire, már csak az élet egyéb területein felmerülő nehézségek miatt is. Én szorítottam a leskovaciaknak, az lett volna a minimum, hogy bojkottálják a rendezvényt, hiszen egy éjszaka nem feledtetheti velünk a napi gondokat. Ebből a pénzből viszont sok helyi éhező gyermek vagy család gondját megoldhatták volna hosszabb távon. Érthető, hogy mindez meg sem fordul a fejükben, mert a több tízezer eurós autójukkal ők az árfolyamot figyelembe nem véve talán Bécsbe járnak vásárolni. Megpróbálják manipulálni a népet, hiszen nem is olyan nehéz feladat az, és egy éj csillogásért és mulatásért cserébe hónapokon át tartó hallgatást és bólogatást várnak.
Hiszem azt, hogy sok mindent – ha van rá lehetőségünk, és adva van egy talpalatnyi föld – megtermelhetünk magunk is. Zöldséget, gyümölcsöt, túrót, esetleg egy kis húst is.
Ellenkező esetben meg marad az árfolyam-ingadozás, hogy a keservesen megkeresett, s jó esetben csak egy-két hónap késéssel érkező bérünket úgy költsük el, hogy jusson is, meg maradjon is. Átmegyünk, hogy a sajtot és a kolbászt odaát vegyük meg, és a kis pénzünket nem itthon, az itteni boltokban vagy a helyi termelőnél hagyjuk, mert az ő munkájukat sajnos nem tudjuk megfizetni. Így az a pénz valamelyik milliárdosnál köt ki, mi meg továbbra is szegények maradunk, országostul, mindenestül.
