Kisiskolás koromban majdnem laposra taposott egy autó. Leszálltam az autóbuszról, és mögötte akartam átfutni az utcán. Át is futottam, de majdnem az életembe került, mert szembe robogott a végzetem. Az autóbusztól nem láthattam, és a vezetője sem engem. Megmaradásom valószínűleg hosszú lábaimnak köszönhettem, meg az ijedségemnek, ugyanis akkorát ugrottam, mint a zerge, s máris az utca túloldalán voltam. Szemem sarkából még láttam az öklével hadonászó sofőrt, de nem törődtem vele, csak futottam, futottam...
Azóta nagyon óvatos vagyok, és erre tanítok mindenkit magam körül. Az utcán legyél óvatos! Még a gyalogátjárón is, amikor a villanyrendőr téged részesít előnyben.
Harminc évvel ezelőtt megtanultam vezetni. Kiváló oktatóm volt. Nemcsak arra tanított, hogy hol a kormánykerék, melyik lábammal nyomjam a fékpapucsot, melyikkel a gázpedált, hogyan jelezzek ha fordulni akarok, hanem arra is, mit kell tennem amikor az autóba ülök.
„Aranyszabály: mielőtt becsapnád magad mögött az autó ajtaját, és megfordítanád a slusszkulcsot, minden problémádat, gondodat, bajodat, sérelmedet és örömödet hagyd kint az utcán. Amikor ismét megállsz, és kiszállsz a kocsiból, mindez úgyis odakint várni fog rád, nem szabadulhatsz meg tőlük. Mert ha nem így teszel, nem veszed majd észre a gyalogost, a kerékpárost, a másik autót, azt hogy gyorsabban vezetsz a megengedettnél. Az autó teljes embert, tökéletes odafigyelést igényel. Különben a koporsód lesz.”
Hát igen, Szerbia útjain nagyon sok embernek a koporsójává vált már. Bizonyíték erre a rengeteg út menti emléktábla. Nincs olyan főút vagy mellékút, ahol ne lenne legalább egy kereszt. Ilyen kereszteket, fényképes gyásztáblákat a városok, falvak út menti oszlopain is lehet látni. Időnként koszorút, virágcsokrot tűznek a fényképek mellé.
Néhány nappal ezelőtt három szabadkai pelyhes állú gyereknek vált koporsójává az autó. Két tizenkilenc éves srácot, és egy tizenhét éves útitársukat búcsúztatták a szülők, rokonok, barátok. A kocsi száguldott a városon át, majd egy fának csapódott...
Néhány nappal ezelőtt Újvidéken, a Szabadság híd alagútjából kijövet láttam egy szörnyű balesetet. Egy autó szabályosan felcsavarodott a villanykaróra. A mentők már a helyszínen voltak és a rendőrök is...
Ha már a hídnál tartunk, nagy feltűnést keltenek – különösen a nyári hónapokban – azok a vad motorosok, akik egy keréken száguldanak rajta végig. Minden bizonnyal mutatványnak szánják ezt a híd alatt strandoló tömegnek. De teszik ezt a város sugárútjain is. És egyikük sem gondol arra, mi történik, ha a hatalmas sebességgel és egy keréken robogó motor egy kavicsra fut? A motoros lehet, hogy élvez, mert adrenalinszintje az egekbe ugrik, de egy apró kavics egy kicsi kátyú, melyből tudjuk, hogy útjainkon, utcáinkon bőven van, nemcsak az ő végzetét hozhatja, hanem a járdán sétáló felnőttét, gyerekét, csecsemőjét is…
Újvidéken maradva vissza kell emlékeznem azokra a hetekre, hónapokra is, amikor a szabadkai gyerekekhez hasonló korú, kalandra – vagy inkább öngyilkosságra? – vágyó fiatalok Péterváradon a Belgrádi kapu alatt az ellenkező sávon hajtottak át a lehető legnagyobb sebességgel. Nem érdekelte őket, hogy mi lesz akkor, ha szemben jön egy másik autó, az sem, hogy ki ül benne, egy tisztességes, sok gyerekét nevelő apa és anya a gyerekeivel. Nem érdekelte, hogy mi lesz majd velük, ha összeütköznek. Mind meghalnak, vagy örök életükre nyomorékokká válnak. Ez nem volt fontos, csak a virtus, az adrenalinszint növelése, a haverok, barátok elkápráztatása, szórakoztatása.
És miután a folyamatos rendőri ellenőrzés után a város lakói már nyugodtan áthajthattak a Belgrádi kapu alatt, az öngyilkosjelöltek átköltöztek fegyverükkel a másik hídra. A hosszabb és szélesebb alagúthoz. Itt a koporsónak használt autót sokkal jobban fel lehetett gyorsítani.
És tették mindezt éjjel, amikor gyér a forgalom, és a rendőrök sem járőröztek arrafelé.
Mindkét alagútnál volt halálos áldozat.
És nemcsak az öngyilkos ámokfutók estek áldozatul.
Nemrég új közlekedési törvény lépett életbe. A büntetések kifizethetetlen magasságokba szöktek. Sokan, nagyon sokan sokkal óvatosabban, körültekintőbben vezetnek. A rendőrség jelentések szerint a törvény alkalmazása óta kevesebb a baleset, ám az áldozatok száma továbbra is gondba ejtő. Az ámokfutók továbbra is vezetnek – áll a Belügyminisztérium jelentésében.
És hogy kik az ámokfutók? A nagykorúságukat alig betöltő fiatalok, akik csakis akkor ülhetnek az autó kormánykereke mögé, ha ezt a szüleik megengedik.
Ismét Újvidéken vagyok, ahol a sugárutakon naponta száguld el mellettem autó a megengedett sebességnél jóval gyorsabban. És amikor a piros lámpánál mellé állok, látom a vezetőjéről, hogy talán még húszéves sincs. A füléhez szorítja a mobiltelefont, az autóban dübörög a hangos zene, vonaglik, a ritmusra veregeti a kormánykereket. Amint a lámpa zöldre vált, csikorgó kerékkel indul és száguld tovább.
Valódi haláltánc ez!
Danse macabre!
És az volt a minap Szabadka utcáin is, ahol az éj leple alatt versenyre kelt két autó.
És lesz még haláltánc útjainkon, utcáinkon.
Mert megengedjük.
Nem okolom a haláltáncot járó gyerekeket. Sajnálom őket. Miután bekövetkezik a tragédia, a szülők, rokonok, barátok is mind sajnálják. És ekkor a polgármester is, a pártelnök is, a kormányfő és a kormányelnök is sajnálják. De mit tettek annak érdekében, hogy erre ne kerüljön sor?
Egy magyarországi ismerősömmel nagyot vitáztam, amikor a kötelező katonai szolgálat betiltása ellen érvelt. Két, három éve én is azt vallom, hogy minden nagykorú fiúnak a laktanyában a helye. Nem az apukák sok lóerős autójában. Nem azért gondolom így, mert militarista vagyok. Nem imádom a katonaságot. Sőt gyűlölöm. Harminc évvel ezelőtt én is dühösen utaztam Pólára, a tengerészethez. Szívemből megtiltanék minden hadsereget a föld kerekségén. Tudom, hogy ez utópia, de azt is tudom, hogy itt, a katonaköteles fiúk a katonai szigor, nevelés helyett semmit sem kapnak cserébe. Sem a szüleiktől, sem a társadalomtól. Szabadok lehetnek. Élvezhetik álszabadságukat. És haláltáncukat. Mindazokkal, akik a kocsijukba ülnek. És mindazokkal, akik e táncot a járdáról nézik gyanútlanul.
De én tudom, hogy nem a danse macabre hódolói a bűnösök.
Mi vagyunk azok!
Mert:
„Balgán játszottunk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!”
