A kertváros egyik házának ablakából egy ember ordibál.
Nem jó!
Továbbra sem jó!
Még mindig nem jó!
A tetőn egy másik ember egy antennát igazgat. Tévéantennát.
Egy ideig nézem őket, élvezem kissé vicces szenvedésüket, majd az ablakból ordibáló embertől megkérdezem, miért ez a nagy igyekezet, talán a szerbiai parlamenti képviselők szórakoztató műsoráról maradtak le az antenna elmozdulása miatt?
Ezen viszont ők mulatnak jót.
Mi pedig mindannyian azon mulatunk, hogy a szerbiai parlament egy külön munkacsoportot alakított, amelynek feladata javaslatot tenni arról, hogy a következőkben miképpen közvetítse a Szerbiai Rádió és Televízió a parlament üléseit. Legalábbis ezt ígérte meg Slavica Đukić-Dejanović, a Ház elnöke Aleksandar Tijanićnak, az említett médiaház igazgatójának.
És itt álljunk meg egy pillanatra.
Tudni kell azt, hogy sorsunk irányítóit, a parlamenti képviselőket, irigylésre méltó fizetéseiket, napidíjaikat és egyéb járandóságaikat mi, adófizető polgárok fizetjük. És mi, adófizető polgárok fizetjük a köztársasági költségvetés által és a ránk szabott előfizetés által azt a televíziót is, amely magáról azt vallja, hogy az országban a legnézettebb. És ha mindezt mi fizetjük, akkor minket miért nem kérdeznek meg, hogy mit is akarunk nézni?
Tudom, hogy a parlament üléseit más országokban is közvetíti a televízió. A környező országokban mindenhol, de mindenhol másképpen. Montenegróban csak az ülés azon részeit, amely közérdekű (egy parlamentben mi lehet az, ami nem közérdekű?), a boszniai Szerb Köztársaságban csak azt, ami a szerb entitásra vonatkozik (mit nekik a muzulmánok és a horvátok). Horvátországban megállapították, hogy a parlamenti műsorok nézettsége alig két-három százalékos, ezért minden ülés előtt a parlament és a tévé képviselői megbeszélik mit közvetítsenek...
Mi lenne, ha minket, a parlamenti ülésektől és az RTS műsoraitól szenvedő egyéneket is megkérdeznének, látni óhajtjuk-e mindazt a bohózatot, ami az elmúlt hetekben, hónapokban, években a Tisztelt Házban önmaguk kielégítése céljából egyes képviselők rendeznek, vagy nem akarjuk látni? Esetleg megelégszünk egy-egy újságírói tudósítással arról, hogy mi is történik a Nagy Szkupstyina falai mögött. Legalábbis az üléseken. Mert ugye, azt, hogy valóban mi történik odabenn, ha van közvetítés, ha nincs, mi szavazópolgárok tudjuk meg legutolsónak.
Az pedig teljesen felháborító, olyannyira, hogy ez miatt akár egy nagyszabású tüntetést is lehetne szervezni, hogy a képviselő urak és úrnők az általunk fizetett munkájukat a tévéközvetítéshez kötik.
Ha nincs közvetítés, nem focizok.
Hölgyeim és uraim, önök nem azért vannak ott, hogy szerepeljenek, hanem azért, hogy olyan törvényeket vitassanak és fogadjanak el, amelyek kissé közelebb hoznak minket, az önök támogatóit Európához. Azért, hogy döntéseik nyomán kissé jobban élhessünk. Azt pedig, hogy egyik-másik televízió miképpen közvetíti le vitájukat, bízzák a hivatásos újságírókra.
Fél óra elteltével ugyanaz a ház előtt mentem el, ahol az antennát igazgatták. Belestem az ablakon. Odabenn a család a közösségformáló állami tévénk egy műsorát nézte. Nem a parlamenti közvetítést, hanem új keletű szappanopera-szerű sorozatát.
Ennyit a tévéről, közösségformálásáról és a nézők igényéről.
