A közvállalatok dolgozóinak sztrájkjáról, és az ezzel kapcsolatos politikai kijelentésekről kellene most értekeznem. Kissé nehezemre esik, ugyanis tudom, hogy a szemeteseknél, az autóbuszsofőröknél is, nem beszélve azokról a közvállalatokról, ahol magasabb szintű iskolai képzettség szükségeltetik, jelentősen nagyobbak a bérek, mint mondjuk az enyém, vagy sok-sok újságíró kollégámé. Legalábbis Újvidéken így van. Higgye el a kedves olvasó, hogy ilyenkor igen nehéz legyűrni az indulatokat, és tiszta fejjel átgondolni mindazt, ami ezekben a napokban körülöttünk történik.
Megkísérlem ezt megtenni.
Vegyük sorjában a dolgokat. Újvidéken azért tiltakoznak a közvállalat munkásai, mert bérüket csökkenteni szándékoztak. Napokon át hallgattam a helyi rádióban a szakszervezetek elnökeinek kijelentéseit, figyeltem, hogy a sztrájk miatt nekem, egyszerű halandónak milyen károm származhat. Azt még valahogy elviselem, hogy ha nem viszik el a szemetet, ugyanis a téli hónapokban ez a sztrájk nélkül is megtörténik, ha hó borítja az utcákat, de a városi autóbuszokon már nem szeretek tolongani, azt meg végképpen nem tudnám elviselni, de, azt hiszem, családom többi tagja sem, hogy pokrócba tekeredve üljünk a lakásban a hideg radiátorok mellett. Vagy mondjuk egy csőrepedést, amelyet az illetékes közvállalat a sztrájk miatt nem hajlandó helyrehozni…
Most, jó néhány nap elteltével elmondhatom, hogy aggodalmam alaptalan volt. Minden pontosan úgy működik, ahogyan azelőtt, a polgárok tehát nem szenvedték meg a közvállalatok sztrájkját. Köszönve a közvállalatban dolgozók megértésének. Mert teljesen megbéníthatták volna a csaknem félmilliós várost, annak ellenére, hogy a sztrájktörvény kötelezi őket, hogy sztrájk esetén is dolgozzanak. Mi lett volna, ha a közvállalatok egyetlenegy dolgozója sem vállalta volna ezt a kötelezettségét? Mi, akik rendszeresen fizetjük a számlákat és teljesen ártatlanok vagyunk az ügyben, fáznánk és szitkozódnánk, a politikusok pedig osztanák az igazságot: mindenkit elbocsátanának. Legalább is fenyegetéseikben.
Figyelve a híreket megtudtam, hogy a közvállalatokban nem lesz fizetésemelés (csökkenésről egy szó sem). Ezt jelentette ki Mlađan Dinkić pénzügyminiszter, és ebben állapodott meg konszenzussal a kormány, de maga Boris Tadić is a béremelés ellen van. Mert, ugye, a világválság Szerbiát is sújtotta. A kormány, a politikusok számára kapóra jött a válság. Ha nem lett volna, ki kellett volna találni, mert így mindazt, amit rosszul terveztek, rosszul csináltak, a válságra lehet fogni.
És teszik ezt nemcsak a politikusok és a kormány tagjai, hanem a vállalatok igazgatói is.
Ha emlékezetem nem csal, tavaly felmerült annak a gondolata, hogy a válság miatt csökken a miniszterek száma, és minden szinten karcsúsítják majd a közigazgatást. Ez nem történt meg, és ahogy elnézem, nem is fog megtörténni.
De arról is írtak az újságok, hogy a közigazgatásban dolgozók bérét csökkentik. Ez sem történt meg.
Pénzből pedig a válság miatt egyre kevesebb van.
Mit tesz ilyenkor az az ember, akinek a kezében van a kassza kulcsa?
Lefarag a dolgozók béréből, juttatásaiból. Ugyanakkor növeli a közterheket, az energiahordozók árát azzal a szándékkal, hogy újratöltse kasszáját. Tehát béreket növelni nem lehet, de bármi mást igen. Az árak növelése pedig azt eredményezi, hogy az egyszerű, kicsi és kissé nagyobb keresetű polgárok egyre nehezebben tudnak megélni, eltartani önmagukat, családjukat.
Szintén a napokban olvastam kitörő örömmel, hogy Milutin Mrkonjić miniszter úr megfejtette, miért van Szerbiában egyre több sztrájk, miért vonulnak ki a taxisok a városok utcáira, megbénítva ezzel a forgalmat, miért fekszenek az elégedetlenkedők a vasúti sínekre? Azért, mert bizonyos kormányon kívüli pártok erre buzdítják a szerencsétlen embereket. Mint mondta, kihasználják nyomorukat. Azt azonban Mrkonjić úr, aki annak idején megpróbálta újjáépíteni Milošević Szerbiáját, most pedig Tadić Szerbiáját építgeti, sehol sem említi, hogy Szerbiában hatalmas a munkanélküliség, és sok százezer ember gyakorlatilag éhezik. És azt sem fejtegeti, hogy miért van ez így?
És a másik, mindannyiunk számára oly kedves és végtelenül adakozó miniszter, Dinkić úr sem beszél erről. Időnként a kamerák elé áll, és egy rockzenész lezserségével kijelenti, hogy a privatizációból minden nagykorú polgár, aki nem rendelkezik semmilyen részvénnyel, ezer eurót kap. Újabban pedig a nyugdíjasokat ámítja. És érdekes módon, senki a kormányból, senki a hatalmi pártok közül nem emeli fel szavát Dinkić úr felelőtlen ígéretei miatt. Legújabb eszmefuttatása pedig egyenesen felháborító a számomra. Kiáll az emelvényre, és szemrebbenés nélkül kijelenti, hogy Szerbiában a privatizáció mindeddig sikeres volt. És nem benne és minisztertársaiban kell keresni a bűnbakot, ha egyik-másik magáncég nem jól gazdálkodik. Ez ugyanis azért történik így, mert nem jó kezekbe kerültek ezek a gyárak.
Én, a kis együgyű pedig azt kérdezem, hogy ki adta el ezeket a gyárakat, vállalatokat? Nem az utcasöprők, sem az autóbuszsofőrök. De lehet, hogy a hóhányók. Talán meg kellene vizsgálni, hogy milyen sógor, koma, jó baráti viszonyban állnak a vásárlókkal azok az emberek, akik tisztségükből kifolyólag dönthettek a vállalatok eladásáról?
Tehát, Dinkić szerint a közvállalatokban a körülményekhez mértek a bérek, a magánvállalatok dolgozói pedig vessenek magukra. És mindez nem elég, a miniszter úr tovább szövi a gondolatát: ha a közvállalatban dolgozók elégedetlenek bérükkel, mondjanak fel, és vállaljanak munkát a privátoknál.
A jelekből ítélve Szerbiában egyre elégedetlenebbek lesznek a dolgozók, és egyre többen követelik majd, hogy a kormány tisztességes megélhetést biztosítson számukra. Tudják ezt a hatalmon levő politikusok is. Valószínűleg ezért fontolgatják, hogy egy új sztrájktörvényre volna szüksége Szerbiának. A világ talán legkorszerűbb sztrájkörvényére, amely betiltaná a sztrájkokat, legalábbis az egyszerű pórnép számára.
Sztrájkolni, követelőzni majd csak a kormány tagjainak és az eminens politikusoknak lehet annak érdekében, hogy bérüket, kiváltságaikat megtarthassák, sőt növeljék, gyarapítsák.
És mindezt a mi nevünkben.
