Tekintélyes hetilapnak számít a belgrádi Vreme a szerbiai médiapiacon. Emellett még nyilván sok, alapvetően dicsérő jelzővel illethető az újság: oknyomozó, alapos, kritikai hangvételű a mindenkori hatalommal szemben, következetesen kiáll a demokratikus és európai értékek mellett, a milo ševići években pedig a szabad sajtó egyik legjelentősebb bástyájának számított (egyébként most is annak számít).
Január 12-én megjelent számukban két cikk is foglalkozik azzal, amivel most divat lett foglalkozni a nemzetközi sajtóban: a magyarországi helyzettel. Igaz, egyik legnépszerűbb jegyzetírójuk, Teofil Pančić alapvetően belpolitikai (értsd: szerbiai) helyzetelemzésre használja fel a témát. Pančić, Bibó Istvánra, a 20. század egyik legnagyobb magyar politikai gondolkodójára hivatkozva alapvetően azt a hangot üti meg cikkében, hogy jaj annak a közép-kelet-európai régióban levő országnak, melynek politikai vezetője nevétől hangos a nyugati sajtó. Merthogy az csak rosszat jelenthet, jót nem. A szerző nem is fukarkodik a jelzőkkel és minősítésekkel, miközben a magyarországi helyzetet ábrázolja olvasóinak: „a kormány olyan módon változtatta meg az Alkotmányt, hogy azt az amerikai republikánusok legszélsőségesebb szárnya is megirigyelhetné”, „összeszűri a levet a szélsőjobboldallal”, és „növekvőben van az antiszemitizmus, a cigányellenes erőszak, valamint a félhivatalos nagymagyar revizionizmus”. De mivel jegyzetről, azaz véleményműfajról van szó, ezekkel a megállapításokkal nem is lehet nagyon mit kezdeni. Hisz tudjuk, „a hír szent, a vélemény szabad”. Egyébként is, Pančić, elmés szójátékával („Fotorobot Srborbana” – aki mindkét nyelvet ismeri, annak nem kell magyarázni a címben rejlő célzást) tulajdonképpen oda akar kilyukadni, hogy vajon Szerbiában elképzelhető-e egy (szerinte) hasonló forgatókönyv.
Négyoldalas, azaz igencsak terjedelmes a másik, ugyanazt a témát boncolgató cikk, amelynek szerzője Ivan Ivanji. Itt már nehezebb a műfaji meghatározás, mert a szerző három különböző műfajt elegyít egy cikkbe: információkat közöl (hír), személyes élményanyagra támaszkodik (riport) és véleményt mond (kommentár). Az információközléssel nincs is gond, ahol tényekről van szó, ott Ivanji nem állít valótlanságokat Magyarországgal kapcsolatban. A személyes élményanyaggal (amelyek abból adódnak, hogy Ivanji tudósítóként Magyarországon volt az 1956-os forradalom idején, élményeiről írt is két könyvet) is nehéz vitatkozni, hisz a valóságot mindenki úgy éli át, ahogy éppen – mindenesetre a cikkből az derül ki, az egész forradalomból a szerzőt az ragadta meg a legjobban, hogy valahol „akasszátok fel a zsidókat és a kommunistákat!” jelszót olvasott, és hogy maga is szemtanúja volt nem egy utcai akasztásnak. Ennek a kettőnek – egyrészt a Magyarország, valamint az EU és az IMF között kialakult feszültség tárgyszerű ismertetése, másrészt az ’56-os saját tapasztalatok – a szintézisével jut el Ivanji saját következtetéseiig. Például a következő módon: Nagy Imre annak idején nem azért menekült a jugoszláv nagykövetségre, mert az oroszok bosszújától félt, hanem sokkal inkább a saját, belső, „ellenforadalmi, terrorista csoportok” és „jobboldali erők” bosszújától való félelmében, amely jobboldali erők „nagymagyarországi” eszméit éleszti most újra Orbán és társai. Vagy: a szerző nem vonja kétségbe azt, hogy Orbán demokratikus úton jutott hatalomra, és hogy mindaz, amit ő és a kormánya tesz, jogszerű és legális, de ezzel kapcsolatban szükségesnek látja emlékeztetni az olvasót arra, hogy „1933-ban Hitler is legálisan került hatalomra”. Mindezen túl Ivanji még nagyon sok mindent furcsának talál az új magyar Alkotmányban: azt, hogy az „Isten, áldd meg a magyart”, szavakkal kezdődik, azt, hogy az ország címerében levő négy ezüstszalag a „négy magyar folyót” (Duna, Tisza, Dráva, Száva) szimbolizálja, azt a megfogalmazást, hogy „minden magyar felelős minden magyarért”, azt, hogy „Magyarország gondot visel a saját határain túl élő magyarokról”, azt, hogy hitet tesz a „magyar nemzet szellemi és lelki egységének megőrzése mellett” stb. Talán ennyi idézet elég is ahhoz, hogy érzékeltesse a cikk vezérgondolatát: 1956-ban tulajdonképpen jobboldali, erősen antiszemita és egyben revizionista színezetű ellenforadalom tört ki Magyarországon, és Orbán Viktor most ezekre az ideológiai alapokra építi fel hatalmát.
A Vreme cikkeire már a következő számban az reagált elsőként, akinek reagálnia kellett: Magyarország első számú szerbiai képviselője, az ország belgrádi nagykövete. Nikowitz Oszkár levelében – érthető módon – elsősorban azt kifogásolja, hogy az említett szerzők miért nem tesznek legalább kísérletet arra, hogy (valljuk be: időnként merész) állításaikat megpróbálják tényekkel és bizonyítékokkal is alátámasztani. A fenti (részben) idézett cikkekkel kapcsolatos magyar álláspontot a nagykövet kérdései érzékeltetik a legkézzelfoghatóbban: „Vajon a sajtószabadságot egyébként oly harciasan védő sajtó állíthat valótlanságokat is? Vajon azt jelenti ez, hogy megnyílt a vadászidény Magyarországra és a magyar kormányra? Vajon engedélyezett a bármilyen bizonyíték nélküli vádaskodás? Vajon kérhetünk-e udvariasan Szerbia egyik legtekintélyesebb hetilapjától legalább egy bizonyítékot a FIDESZ állítólagos antiszemitizmusára, cigányellenes politikájára és területi revizionizmusára vonatkozóan?”
Újságírói, szerkesztői szemmel nézve megértést kell tanúsítanunk az iránt, hogy a Vreme ilyen terjedelmesen foglalkozik-foglalkozott Magyarországgal. Ami téma, ami az olvasót potenciálisan érdekli, azzal kell foglalkozni, ez a legfelsőbb szerkesztői posztulátum. Ha amerikai elnökválasztás, akkor az, ha görög adósságválság, akkor az. Magyarország most divatba jött, tehát ehhez a témához kellett találni szerzőt. A témaválasztás tehát rendben, de a szerzőválasztás ezúttal nem biztos, hogy a legszerencsésebb volt. Hogy csak egyet emeljünk ki a fentiekből: Orbán Viktor párhuzamba állítása Adolf Hitlerrel aligha szolgálja a két nép, a két ország, a két kultúra egymáshoz való közeledését, a néha még mindig fájó múltbéli sebek gyógyulását.
