Kétféle ember van: az egyik, aki a „majd lesz valahogy” elvet vallja, a másik pedig az óvatos, előrelátó fajta. Egyesek eddig minden lehetőséget kihasználva jövedelmük lehető legnagyobb részét leterhelték, de ez többnyire nem haladhatta meg a bevétel harminc-negyven százalékát.
Újévtől viszont a polgárok a fizetésük több mint ötven százalékát leterhelhetik, ami semmi jóval nem kecsegtet. Hitelspirálba kerülhetünk, ha eddig még nem került rá sor. A fizetéseink ugyanis nem lesznek magasabbak, az állásaink nem lesznek biztosabbak, a bankok pedig könyörtelenek maradnak, amikor a pénzükről van szó. Nem hatja meg őket, ha nem marad fedél a fejünk felett, ha utolsó dinárunkat is elveszik tőlünk.
Mintegy tíz évvel ezelőtt, amikor egyre több külföldi bank jelent meg a hazai piacon és az emberek a háborús éveket követően kezdtek új erőre kapni, reménykedni, a régi idők jó tapasztalatain felbuzdulva sokan azonnal hatalmas kölcsönöket vettek fel. Be szerették volna hozni a lemaradást, mindazt pótolni, amire egy évtizeden át nem adatott lehetőség. Bár a lakáshitelek és egyéb kölcsönök sem rendelkeztek kedvező feltételekkel, ennek ellenére sokan a hitel mellett döntöttek, hiszen abból szerették volna megalapozni a jövőjüket egy, „most már demokratikus” államban, ha már előtte nem távoztak a háború következményeivel sújtott országból.
Sok ismerősöm a mai napig „nyögi” ennek a következményeit, hiszen, ha akkor hosszútávú lakáskölcsönt vett fel és mára elveszítette a munkáját, kénytelen volt felvenni egy másik hitelt, amelyből a munkanélküli státus ideje során fizette a havi részleteket. Egy olyan ördögi kör részévé lettek, amelyből egyszerűen képtelenség kikerülni. Mire kifizetik a negyven évre felvett lakáshitelt, illetve folyamatosan törlesztik a készpénzhitelüket, nehezen vár rájuk szebb jövő, és rosszabb esetben még egy igen „kiváló” hitelkártyát is rájuk sózhattak, amelynek „előnyeiről” személyes élményeim is vannak. Hét évvel ezelőtt ugyanis egyetlen cipőt vásároltam a hitelkártya segítségével, amelyen akkor 12 000 dinár állt a rendelkezésemre. A cipő ennek a felébe került, s a részleteket rendszeresen, hat egyenlő részben szerettem volna visszafizetni. Természetesen folyamatosan nőtt a részlet, én pedig ismét olyan helyzetbe kerültem, hogy a kártyát használnom kellett. Mire végre összegyűjtöttem annyi pénzt, amennyivel tartoztam és bementem a bankba, a végösszeg 25 000 dinárra rúgott. Vagyis a cipő és egyéb apróbb költségek elérték ezt, az akkori tiszteletdíjas alkalmazott és párhuzamosan egyetemi hallgató számára csillagászati összeget. Akkor fogadtam meg, hogy újabb kölcsönt – legyen az akármilyen – csak a legvégső esetben igénylek.
Ez a legvégső eset azonban igen gyorsan eljött, hiszen ha az ember szeretne fedelet a feje fölé, és nem más tulajdonába tartozó fedelet, akkor – hacsak nem gazdag családból származik – előbb-utóbb valamilyen megoldást kell találnia. Így, ha nem is negyven évre, csak néhányra, és ha nem is hatalmas összeget, de a kölcsön mellett kellett döntenem. Ennek másfél éve és csak a szerencsének köszönhetem, hogy eddig törleszteni tudtam. Nincs rá semmi garancia, hogy ez az elkövetkező években is így marad és emiatt egyáltalán nem vagyok boldog. Alig várom, hogy leteljen a részletfizetési időszak, hiszen egy kölcsön mellett, ha az ember átlagfizetéssel is rendelkezik, nem sok mindenre jut. Takarékoskodni így nem lehet, ezért igen könnyű ismét csapdába esni, és ha letelik az a néhány év, felvenni a következő hitelt, amiből új autót lehet vásárolni, esetleg el lehet utazni pihenni, mert arra a hitelfizetés idején persze nem jut.
Hiába van tisztában az ember azzal, hogy hosszú távon mindig a bank jár jól, sohasem az ügyfél, sarokba vagyunk szorítva. Folyamatosan dől a kínálat, mi pedig szeretnénk elfogadható életkörülményeket teremteni magunknak, még akkor is, ha sokszor ehhez hiányzik a megfelelő kereset. Én sem, és a körülöttem élők sem vágyunk kacsalábon forgó kastélyra: csak egy kis otthonra, amit magunk teremtettünk, s évente egy-két élményre, amelyből aztán táplálkozhatunk.
Mi is és a bankok is.
