Mennyire érdeklik Önt a sportesemények?
Csak a nagyobb világversenyeket kísérem figyelemmel 35,3%
Egyáltalán nem érdekel a sport 31,9%
,,Mindenevő” vagyok 19,1%
A nemzeti válogatott mérkőzéseit megnézem, a többit nem 7,4%
Kizárólag a labdajátékok érdekelnek 6,3%
Szavazatok száma: 796
Azokban az órákban az ember mindent megtesz, hogy ne kelljen kimozdulnia a lakásból. Jobb otthon maradni, vagy már időben megjelenni a havernál és várni a percet, amikor elkezdődik. Még egy-két sms a hasonszőrűeknek és: Mindent bele! Valahogy így kezdődnek nálam a fontos sportesemények. Ha a helyszínről írom azt a bizonyos üzenetet, akkor annak más hangulata van, de mindkettőnek ugyanúgy megvan a maga varázsa.
A világhálón szavazók egyharmadát teljesen hidegen hagyja a sport. Elfogadom a „másságot”, ugyanis vannak olyan ismerőseim, akiktől azt sem merem megkérdezni, hogy szerintük egy focimeccsen az egyik csapatban hányan vannak a kezdőben. Velük nem is próbálok sportról beszélni. És e tekintetben nem vagyok a „megváltoztatnám a megváltoztathatatlant” típus, aki megpróbálná rábeszélni a rokonságot meg a szomszédokat is arra, hogy üljenek már le velem drukkolni, mert az oly nagyon jó. De egy igazán fontos sportesemény olyan mint a vasárnapi ebéd: más mint a többi napokon, van valamilyen különleges hangulata, együtt vagyunk, mindenki igyekszik ott lenni időben, testben, lélekben. A magyar–francia kézilabda-mérkőzés volt ilyen a napokban. Ezt tévében néztük, gyerek, szülő, nagyszülő – együtt. Az izlandiak elleni meccset meg a helyszínen, a néhány évvel ezelőtti fesztiválos ,,Hozd el anyádat is!” mottónak jegyében vittük az anyut is. Akárhogy is nézzük, a sportnak összetartó ereje van. Közösséget épít. Attól függetlenül, hogy tévében követjük-e az eseményeket vagy a helyszínen, hogy egy világbajnokságot nézünk-e vagy egy megyei szintű ligában szurkolunk a „mieinknek”.
De nem minden ilyen rózsaszín. Ha egy héttel korábban tettük volna fel ezt a kérdést a honlapunkra, nem hiszem, hogy a sportról beszélve ennyi negatív dolog jutott volna eszembe. Azok után, ami Újvidéken történt a napokban, újra megállapíthatjuk, hogy borzasztó nagy az isten állatkertje, a kerítés meg enyhén szólva is foghíjas. Most már lehet, hogy hatodik válaszlehetőségnek odatenném, hogy ,,Csak akkor, ha fennáll a verekedés lehetősége. Egy jó bunyót megnéznék, köszönöm.”.
De most komolyan. A sportról, és mint a legtömegesebb, a leglátogatottabb ágáról, a futballról, sokszor úgy beszélünk, hogy az maga az élet kicsiben. Mint ilyen, a mérkőzések alatt előjön az emberből valami olyan, ami lehet, hogy a hétköznapokban nagyon mélyen el van rejtve, valahol legbelül. Mi még ott tartunk, hogy egy sportesemény nemcsak sportesemény, hanem szociológiai és társadalmi jelenségként nézünk a mérkőzés előtt, alatt vagy után kitörő erőszakra. Van, akinek épp egy örökrangadó jelenti ezt a napot (évente két nap „az élet” – ha még a kupában is összefutunk, az már a mennyország), és van, aki évekig vár arra, hogy megjelenjen a nagy ellenfél/ség.
Volt most Újvidéken, a kézilabda Eb-n is egy-két furcsa arc a szektorunkban. Nem tudom melyik csoportosuláshoz tartozik az az usztasázó nyikhaj, aki azért volt ott a spanyol–horvát meccsen, hogy elküldje a horvátokat a büdös francba, a magyarok ellen meg azért szurkolt, mert már hallott róluk, hogy itt élnek valahol a környéken, meg amúgy is: „Svi navijaju za Mađare, ja neću!”. Ilyen valamit mondott akkor, amikor már nem tudom milyen arccal, de néhányan odafordultunk felé, miután minden magyar mozdulatot végighuhogott. Szíve joga annak szurkolni, akinek akar, de hogy azért vegye meg a belépőt, hogy anyázzon?!... Az orosz–magyar párharcnak azért volt jó hangulata, mert (ezúttal nem taglalnám a vonzódás hátterét) a szerbek az oroszoknak drukkoltak. Nem a magyarok ellen szurkoltak, hanem támogatták a „testvéreket”.
Az igazság most is valahol középen keresendő. Annak ellenére, hogy amikor ezeket a sorokat írom, már játszik Nole, várom a vízilabda bronzmeccset, majd a döntőt, kézilabdában dettó (szerencsére a világhálón és a tévé párhuzamos létezésével mindkettőt tudom egy időben követni), az online szavazásból is látszik, hogy nem mindenki él-hal a sporteseményekért. Azzal viszont azoknak is tisztában kell lenniük, akiket nem érdekel a sport, hogy a sport követi őket. Csak gondoljuk arra – bármilyen elcsépelt is, de igaz –, hogy ha valahol külföldön kiderül, hogy magyarok vagyunk, az első néhány mondatban lehet, hogy elhangzik Puskás neve, vagy ha Szerbia kerül szóba, akkor manapság ,,đokovićoznak” az emberek.
