Legalább is ezt jelentette ki Milorad Mijatović, ennek a szakszervezetnek az elnöke. A követelések pedig a következők: minél előbb megszüntetni a politikai válságot, reformtörvényeket hozni, olyan általános gazdasági légkört teremteni, amely kedvez az új beruházásoknak, új munkahelyek létrehozásának. És mindez azért kell, hogy növekedhessen az életszínvonal. Az életszínvonal emelkedésével pedig egyenes arányban csökken a szegénység. Legalább is csökkennie kellene.
Mielőtt a statisztikai adatokkal kezdeném untatni az olvasókat, egy kis megjegyzést fűznék a nagy szakszervezeti megmozdulással kapcsolatban. Pontosabban egy-két kérdést tennék fel önmagamnak. Miért csak a Szerbiai Önálló Szakszervezetek Szövetsége tüntet május elsején a szegénység ellen? A többi szakszervezet hol van? Nagy dínomdánomokat szervez a kirándulóhelyeken? Ezek a kérdések különböző kételyeket ébresztenek bennem még akkor is, ha jómagam is ennek a szakszervezetnek vagyok a tagja, sőt egy nem éppen gazdagnak mondható vállalatban az elnöke is. A tüntetés hátterében vajon nem politikai érdekek állnak? Bizonyos körök politikai érdekei? Ugyanis ebben az országban minden politika, még a szakszervezetek is. Mindenki tudja, hogy valamennyi mögött különböző politikai érdekcsoportok ügyködnek, és így elsősorban mindegyik saját érdekcsoportját szolgálja. A dolgozó érdekeivel viszont kevésbé törődnek. Legalább is a mindennapi gyakorlatban ez nemigen tapasztalható.
Azt hiszem, hogy Szerbiában nagyon kevesen ismerik azokat millenniumi célokat, amelyeket az ENSZ közgyűlése még 1990-ben tűzött ki magának. Az első közülük a szegények és az éhezők számának jelentős csökkentése. Ezt a feladatot minden egyes tagországnak legkésőbb 2015-ig kell teljesítenie.
Szerbia 2005-ben dolgozta ki a szegénység elleni harc (mi mindig harcolunk) stratégiáját, és a parlament ugyanebben az évben, azaz tizenöt év késéssel fogadta el a millenniumi célok megvalósulásának első jelentését.
Ki a szegény, mi a szegénység, hogyan lehet megállapítani fokát? Ezekre a kérdésekre többféleképpen lehet válaszolni, több módszer létezik a szegénység mérésére, nagyságának megállapítására. És több módszert is alkalmaznak, attól függően, hogy egy-egy pillanatban melyik módszer kimutatásai bírnak bizonyos politikai súllyal. Két évvel ezelőtt például Szerbia lakosságának az egyik kimutatás szerint 8 százaléka volt a szegény, a másik szerint pedig 16 százaléka. Nem kis eltérés, nemde?
A napokban Božidar Đelić, a távozásban levő kormány alelnöke és a Demokrata Párt oszlopos tagja közölte, hogy 2002-től a mai napig Szerbiában megfeleződött a szegények száma. Akkor 950.000 fő éhezett, ma mintegy 450 000.
Néhány nappal korábban pedig Tomislav Nikolić elmélkedését olvastam valahol. Azt fejtegette, hogy Szerbia polgárai most rosszabbul élnek, mint az elmúlt évtizedben Milošević uralma alatt. Mert ha nem élnek rosszabbul, tette fel a kérdést, akkor miért nő folyamatosan pártjának támogatottsága? Van benne logika, a kérdés azonban nem ilyen egyszerű, de egyik fél sem árulta el, melyik módszerrel végezte a kutatást.
Tény, hogy Szerbiában a kevésbé ellenőrzött privatizáció és különböző átszervezések miatt sokan kerültek az utcára. A munkaadó és a munkás közötti viszony rendezetlensége miatt, a szakszervezetek tétlensége miatt, a politikai bizonytalanság miatt sokan érzik veszélyben magukat. Az is tény, hogy vannak olyan vállalatok, ahol még a minimálbért sem tudják kifizetni az alkalmazottaknak, máshol pedig hónapokon át nem kapnak fizetést. Tény - és ezt saját bőrömön is érzem -, hogy azok is, akik megkapják havi járandóságukat, egyre nehezebben tudnak belőle megélni. Az élelmiszer ára néhány év alatt csaknem a kétszeresére ugrott, de megdrágult a villany, a benzin, sőt a napokban még a tévé előfizetése is. A bérek pedig - legalább is a vállalatok nagyobb hányadában - ezeket a drágulásokat nem követték. És mindehhez párosul az is, hogy szinte mindegyik családnak különböző hitelek révén adóssága is van.
A statisztika szerint tavaly decemberben csaknem 35 000 dinár volt a szerbiai átlagfizetés. Biztos vagyok benne, hogy sokkal többen vannak abban a táborban, akik erre az összegre sóvárogva néznek. Ugyanakkor ahhoz, hogy egy család megvehesse a puszta megélhetéshez szükséges élelmiszert 20 000 dinárra volt szüksége. Ismétlem, a puszta megélhetéshez!
Szerbiában rengeteg a munkanélküli. A köztársasági statisztikai hivatal szerint csaknem 2 millió volt a számuk tavaly novemberben, ugyanakkor a munkaközvetítőnél „mindössze” 860 000 munkát kereső polgárt tartottak nyilván. Bármennyi is legyen a számuk, ezeket az embereket sújtja elsősorban a szegénység, továbbá az alacsony nyugdíjjal és alacsony bérrel rendelkezőket, a szakképzetlen dolgozókat, a falvakban élő embereket, a rokkantak nagy hányadát… Ahogy a kimutatás mondja, a lakosság 8—16 százaléka szegény, de 25—65 százaléka annak a veszélynek van kitéve, hogy bármelyik pillanatban azzá válhat, ami azt jelenti, hogy a szegénység határán él.
Ahhoz, hogy ez ne következzen be, valóban olyan országra van szükségünk, ahol nyugodt politikai és gazdasági légkör uralkodik, és ahol a hatalmon levő politikusoknak, a kormánynak hosszú távú tervei, elképzelései vannak arról, miképpen lehetne ezt az országot gazdaggá tenni.
Ebben a szakszervezetek is segíthetnek, de nem úgy, hogy az egyik vagy a másik politikai irányzat táborának szekerét tolják, hanem a dolgozók valós érdekeit kezdik erőteljesen képviselni. Akár utcai megmozdulásokkal is.
Végül még csak annyit jegyeznék meg a május elsejei tüntetés kapcsán, hogy kíváncsi vagyok tömegességére. És kíváncsi vagyok a szónoklatok tartalmára. Arra, hogy hányszor hangzik majd el: Európa, orosz barát, Kosovo; és hányszor: szegénység, éhezés, munkanélküliség, alacsony bér szó. Mert majd ebből lehet látni, hogy csupán még egy választási kampány szemlélői voltunk-e, vagy egy komoly szakszervezeti megmozdulásé.
