Névtelen áldozatok a vukovári temetőben (Fotók: Dávid Csilla)
Február 22-én van a bűncselekmények áldozatainak napja. Az Európai Áldozatvédő Fórum javaslatára az Európai Tanács 1990-ben nyilvánította ezt a napot a bűncselekmények áldozatainak napjává. Véletlenül-e vagy sem, de éppen akkor, amikor elszabadult a pokol a Balkánon, pontosabban a volt Jugoszláviában. A múlt század utolsó évtizedének a térségben húszmilliós áldozata van. Róluk emlékezzünk meg ezen a napon.
Ha jól emlékszem, körülbelül ennyi lélek lakta annak idején ezt az országot. Húszmillió.
Ha a kilencvenes évek áldozatairól beszélünk, akkor ennyi áldozatról kellene beszélnünk. Persze a statisztikák és a különböző elemzések nem foglalkoznak az anyagi mivoltukban, szellemiségükben, érzelmeikben, egészségi állapotukban megnyomorítottakkal, csak a háború áldozataival. A háború közvetlen halottjaival és azokkal, akik e szörnyű viharban eltűntek. Ezúttal mi is csak velük foglalkozunk.
Pedig foglalkozni kellene mindazokkal is, akik érzelmi megrázkódtatást szenvednek a bűncselekmények miatt. A statisztikát nem szeretem, de most mégis hivatkoznom kell rá: e szerint a világban évente kétszázhúszezer ember válik a bűncselekmények áldozatává, de közvetlen környezetükben további félmillió ember szenved érzelmi megrázkódtatást és gyakran anyagi veszteséget is.
Húsz évvel ezelőtt szerb szabadcsapatok támadtak a boszniai Kalesija melletti Capardi falura. A házakat mind felgyújtották, mindenkit, akit otthon találtak, megöltek. Kivéve egy tizenöt éves kislányt, Senida Bećirovićet. Apja aznap Tuzlán volt, így menekült meg a haláltól. Feleségét és Senida nagyobb lánytestvérét kegyetlenül legyilkolták, házukat felgyújtották. És ekkor gyermeksírásra figyelt fel a bűnözők egyike. Megmozdult benne egy morzsányi emberi érzés, és az égő házban megkereste a síró gyereket. Hagyhatta volna elégni, és le is lőhette volna, mégis magával vitte a kislányt és édesanyjánál hagyta. Később egy belgrádi házaspár fogadta örökbe Senidát. Elnevezték Milának. Tizennégy éves korában Mila a kamenicai gyerekfaluba került. Közben a Németországba menekült, és ott élő édesapja folyamatosan kereste, kutatott utána. Már csaknem tizennyolc éves volt Senida, amikor apja a Vöröskereszt által rátalált lányára. Mindketten megörültek a találkozásnak, ám Senida nem akart Németországba menni apjával, hanem Szarajevóba. Így került nagynénjéhez. Ma Bosznia fővárosában él és Milának hívják. A Senida nevet nem hajlandó visszavenni, mert az a háborúra, a szörnyűségekre emlékezteti. A történethez tartozik még az is, hogy az az ember, aki megölte Senida, azaz Mila édesanyját és testvérét, ma háborús bűnösként a szarajevói börtönben tölti megérdemelt büntetését. Senida megtalálta őt, és szeretné meglátogatni: „Tudni akarom, hogy testvéremet is megmentette-e?”
Egy történet ez a sok ezerből. Mindegyikről regényt lehetne írni. Hosszú, szomorú oldalakat.
Az áldozatok nyughelyei lesznek, a felvétel Vukovar mellett készült
A háború áldozatainak felkutatásával és a véres menyegző, vagy talán inkább válóper szörnyűségeivel több civil szervezet foglalkozik Szerbiában, Bosznia-Hercegovinában, Horvátországban, Montenegróban, Szlovéniában és Macedóniában. Adatokat gyűjtenek az áldozatokról, az eltűntekről, a feltáratlan tömegsírokról. De nemcsak és nem elsősorban ezt tűzték ki feladatukként, hanem a megbékélést. Ahhoz pedig, hogy az itt élő népek – van belőlük sok – megbékéljenek, az áldozatokról is beszélni kell. És nem egymásra mutogatva.
Ilyenkor az újságok, a politikusok és magukat kutatóknak nevezők különböző számokkal vagdalódznak. Gordana Milenković, a Vöröskereszt nemzetközi bizottságának munkatársa elmondta, hogy az intézmények, a civil szervezetek és egyének erőfeszítései ellenére csaknem 15 ezer volt honfitársunk sorsa tisztázatlan, több tízezer hozzátartozójuk, barátjuk továbbra is kilátástalanságban él. „Célunk, hogy a régió országainak kormányait arra biztassuk, nyissák ki az állami levéltárakat, archívumokat, amelyekben biztosan nagyon sok olyan személy neve fellelhető, akik az áldozatok és az eltűntek sorsáért felelősek.”
A bizottságnak mintegy 34 ezer eltűntről van jegyzéke. Ebből az 1992-es és 1995-ös boszniai háborúból több mint 20 ezer. Horvátországból 6300, Koszovóról 6000. „Időközben az eltűntek csaknem felének kilétét megállapítottuk, de továbbra is eltűntként jegyzünk 10 ezer boszniai, 2500 horvátországi és 1800 koszovói személyt” – mondja Gordana Milenković.
Sajnos még ma is ott tartunk, hogy mindenki csak a saját áldozatait számolgatja. A horvátok, horvát politikusok azt hangsúlyozzák ki, hogy Horvátországban még 1024 áldozat hollétéről nincs tudomásuk, ugyanakkor arról nem szólnak, hogy ugyanebben a Horvátországban és ugyanebben a háborúban még 835 szerb holléte ismeretlen, az eltűntek jegyzékén szerepelnek.
Belgrádban van egy múzeum, amely a népirtás áldozatainak állít emléket. Kusztosza, Nenad Antonijević még decemberben azt javasolta, hogy az idei, áprilisi népszámlálás során végezzék el az áldozatok és eltűntek összeírását is, beleértve az albánok 1998-as tiltakozásának áldozatait és a NATO-bombázás áldozatait is. Antonijević arra számít, hogy így nemcsak Szerbia polgáraitól juthat adatokhoz, hanem a menekültektől is.
Balla Lajos Laci, aki annak idején a VMSZ tagjaként a vajdasági magyarok áldozatainak jegyzékét készítette el, ezzel kapcsolatban elmondta, hogy Antonijević elképzelése nem megvalósítható és rossz.
– Nem megvalósítható egyrészt azért, mert egy ilyen felmérésre nincsenek meg a módszerek, másrészt pedig azért, mert az így kapott adatok hamisak. Ki az, aki majd bevallja, hogy hozzátartozója áldozatul esett, ha álkatonai alakulatban szolgált? Vagy mennyire lehet hiteles a menekültek szava, akkor, ha tudjuk, hogy sokan nem azért menekültek ide, mert elűzték őket, hanem azért, mert bűnrészesek voltak? Vagy Koszovón miképpen gyűjthetőek be ezek az adatok? Annak ellenére, hogy a népszámlálást elhalasztották, ezt az ötletet nem tartom jónak. Egyébként a kilencvenes évek háborújának több tíz magyar áldozata is volt. Gondolok itt az elesettekre. Mert az áldozatok, a közvetett áldozatok száma ennél sokkal többre tehető. Nem túlzás, ha ebben az ügyben az egész vajdasági magyarságot említjük.
És talán az sem túlzás, ha február 22-én húszmillió áldozatról szólunk. Ennyi embert nyomorítottak, aláztak meg a nemzeti gyűlöletet szító és háborút gerjesztő politikusok.
