2009 decemberében Sólyom László magyar és Boris Tadić szerb köztársasági elnök bejelentette egy történész vegyes bizottság felállítását a II. világháború alatt és végén történt események, illetve az azt követő években, Vajdaságban a magyarok ellen elkövetett atrocitások feltárására. Szombaton, Szabadkán, a Magyar Tannyelvű Tanítóképző Kar dísztermében e témakörben szervezett tanácskozást a Vajdasági Magyar Szövetség. Egy szónok sokat beszélt, öregesen, megnyugtatóan, andalítóan. Nem találtam helyemet a messziről jött ember történetei között. Ültem, nézelődtem, és saját mondataimat morzsolgattam ceruzám alá. Otthon jártam, gondolatban.
A várutca végén, túl a szerb temetőn és az utolsó házakat övező kis udvarokon, kis kertecskéken, ahol Nagybecskerektől a Demkó-tanyáig diófák szegélyezték egykor a szentmihályi utat, aztán meg akác, ott, balkéz felől, nagy területen, minden tavasszal gyönyörűen zöldell a búza. Fejfa se, harangláb se, csak hallgatás és néma suttogás jelzi, hogy itt 1945 óta fehérlő csontokból serken a vetés. Jól terem, némán is, e vidék.
Gondolatban ott jártam. Nem ásóval, kapával mentem, nagyharangot sem vittem, mert nem akarok sírokat ásni, a föld alatt nyugvók békéjét sem akarom háborgatni. Csupán egy lélekharang hangjával mentem. Csendíteni szerettem volna a temetetlen holtak fölött az élőknek. Igen, az élőknek, mert a holtak már örökké megmaradnak, az élők meg csak végórájukig élnek. A holtak túlélnek minden élőt, bennünket is. Mégis, a harang nyelve mi vagyunk.
Sokáig megbélyegezve, tiltva, egyedül, aztán megtűrve, de a holtak megbékítő erejében bízva nekünk kell ismét megszólalni, imát mondani a szépen serkenő vetés, a német, a szerb, a zsidó, a cigány és mások fájdalmát tisztelve a magyar temetetlen holtak fölött. A harangozás, mely messzebbre hallik, mint az ágyúszó, nem tetemrehívás. A harangok hangja csak vékony mennyei fonál, amelyen magasra kapaszkodva, ennyi év után megbékélhet lelkünk, a sajgó hantok és bosszúvágy felett.
A lélekharang szeretteinknek szól, de élőnek való. A harangszó mindig hívogat, maga köré gyűjt örömben, fájdalomban és megbocsátásban.
A harangszó, a temetetlen holtak pásztora, szeretteink őrzője és kiáltó szó is, amikor a gyanú elviselhetetlen csendje fojtogat. Ne féljünk, és ne feledjünk!
A bűnök nem évülnek el, csak a fájdalom vásik, és száll az utókorra, az utódokra. Ennek viselete nem mindig könnyű és van, amikor elviselhetetlen. Elviselhetetlen az is, ha csak temetetlen halottaink hiánya felett tudunk gyászolni és nem poraik fölött tisztelegve, megnyugodva harangot csendíteni. Szabadítsuk ki halottainkat a zöldellő vetés alól. Hívjuk meg e csendes szertartásra szomszédjainkat is, ismét, ki tudja hányadszor, s ha nem jönnek, akkor álljunk meg ismét, ki tudja hányadszor, egyedül, csendes harangszóra, a ledöntött fejfák előtt is. Ez a dolgunk. Ezzel tartozunk őseinknek és önmagunknak is. Egyszer úgyis mellénk, mögénk vagy tisztes távolról oda kell állniuk hóhérainknak is, fejet hajtva, mert ez az élet rendje. Mert a büszkeség csak egy ideig tudja a rossz lelkiismeretet elhallgattatni, a Tisza-partból kiszakadó, vagy a rudolfsgnadi füzesben égnek meredő fehérlő csontokat fogva tartani. Egy ideig. De ez az idő hatvanöt év után immár lejárt. Haladékot, emberi gyarlóságunk tudatában, már csak az áldozatok túlvilági kegyessége ád. Szabadítsuk ki halottainkat, ők is felszabadítanak, megerősítenek bennünket. Bácskában és Bánságban, sok helyen belőlük serken, szépen zöldell és éltet is e táj.
