Kezdetben volt a sámán. Fontos szerepet töltött be a törzs életében, ennélfogva a közösségi hierarchiában is kiemelt helyet foglalt el, közvetlenül a törzsfőnök alatt, vagy mellett. Ő volt az összekötő kapocs a halandó ember és a magasabb erők között, amelyek döntenek az emberi élet sorsáról. Ha sokáig nem esett az eső, ha nem volt sikeres a vadászat, ha meddő volt a törzsfőnök asszonya, ha járvány sújtotta a törzset, és a törzsfőnök tehetetlen volt, már csak egyvalakihez lehetett fordulni: a sámánhoz. És ő tette is a dolgát: megfelelő ruhát öltött, rituális táncot lejtett a tábortűz körül, érthetetlen szavakat mormolt, és kapcsolatba lépett a felsőbb erőkkel, hogy közbenjárjon a törzs érdekében. Persze ez nem ment mindig ilyen egyszerűen, mert a legtöbbször az derült ki, hogy ezek az erők áldozatot követelnek. Áldozni kellett hát: állatokat, prémeket, szüzeket, emberi vért.
Aztán lett a pap. Hatalma ugyanaz: ő van közvetlen kapcsolatban a felsőbb erőkkel, ennélfogva ő tudja, merre van a helyes út, amerre a nyájat terelni kell, csak az ő közvetítésével lehet bűnbocsánatot elérni ezeknél az erőknél, és azt is csak ő tudja, ezért milyen áldozatot kell vállalni.
A modern kor természettől és istentől egyaránt eltávolodott embere azonban már jórészt nem hisz ezekben az eljárásokban. A rituális táncot és a penitenciát egyaránt hókuszpókusznak tartja, más istenséget keresett magának, amelyet bálványozni tud. A modern kor embere a vegytanban és a fizikában hisz, a génmanipulációban és a DNS-molekulákban, a gyógyszerekben és a sugárkezelésben, a lézertechnikában és a nanotechnológiában. Ez menti őt meg a megmenthetetlentől – gondolja. Ezért vallást váltott: tudomány, így hívják a mai idők vallását, amelyben a mai ember hisz. És mivel ennek a vallásnak is szüksége van a saját felszentelt papjaira, a társadalom kitermelte a modern idők sámánját. Ez az orvos.
Az orvos ma a legfőbb titkok tudója, ő van most kapcsolatban a felsőbb erőkkel, csak ő ismeri a senki más számára nem látható mezsgyéket és ösvényeket az élet és a halál birodalma között. Ennélfogva amint egy kicsit is meglegyint bennünket a legnagyobb rémület, az elmúlás szele, azonnal hozzá rohanunk. Nem a törzsfőnökhöz, nem a paphoz, nem a főbíróhoz. Az orvoshoz. Félve, rettegve, alázattal. És ő tisztában is van szerepének súlyával és fontosságával. Ugyanúgy rituális ruhát ölt magára, mint a sámán, ugyanolyan érthetetlen latin szavakat mormol maga elé, és ugyanúgy kirója a penitenciát, mint a pap: ebből napi hármat, reggel, délben és este, ebből csak napi egyet, evés előtt. Ha nem tartjuk magunkat pontosan a sámán utasításaihoz, ráfizetünk. És persze igen gyakran manapság is áldozni kell, mert különben a sámán nem tud hatékonyan eljárni a felsőbb erőknél az érdekünkben. Az áldozás rítusa és lényege nem változott, csak a formája: manapság féldisznót, hízott kacsát, pálinkát, whiskyt, de a leggyakrabban egy diszkréten a zsebbe csúsztatott borítékot „illik” az áldozati oltárra helyezni.
A szerbiai sámánok (egy része) most bejelentette, amennyiben nem teljesítik követeléseiket, úgy hétfőn, február 21-én sztrájkba lépnek.
Ideges voltam, mert épp ennek a cikknek a megírásához kellett volna végre nekilátnom, miközben véget nem akart érni a sor a helyi áramszolgáltató irodájának tolóablakai előtt. Legalább negyven percet töltöttem ott. Akarva-akaratlan is fültanújává válva a tisztviselők és az ügyfelek egymás közti beszélgetéseinek. Egy fiatal házaspár, magával hozva kétéves gyermekét. A feleség egyik tolóablaktól a másikig vándorol, végre szóba állnak vele. Lekapcsolták őket, most szeretné törleszteni az adósságát, de nem tudja mind egyszerre. Most kifizetné egy részét, a többit majd később, és kapcsolják vissza. Azt nem lehet, közlik vele. A fiatalasszony a sírással küszködik, értsék meg, hogy ő csak most kapta meg a fizetését, és csak ennyit, többet nem tud most fizetni. A tisztviselő megérti, de ő itt nem tehet semmit, ez a szabály. A nyugdíjas tanár, miután kifizette a számláját, találkozik a sorban mögötte álló egykori tanítványával. Elmondja, mennyi a nyugdíja, abból mennyit költ gyógyszerekre, a maradékot befizeti az áramra, és jórészt nem marad semmi. Az semmi, „überel” a tanítvány, képzelje, én harminc év után munkanélkülivé váltam, más munkára semmi kilátás, tíz évet kell még várnom a nyugdíjig, a férjem is munkaerő-felesleggé vált, szerencsére van egy kis kertünk, az tart el bennünket. Valamennyien mondtak egészen konkrét számokat is, mennyi a fizetésük, mekkora a nyugdíjuk, én ettől most eltekintek, mindenesetre mind csak töredéke az orvosok jelenlegi alapfizetésének. Ők hol tiltakozzanak? Ki ellen sztrájkoljanak? Hogyan próbáljanak meg élni és visszaélni azzal a helyzetükkel, amit a társadalomban betöltenek? És vajon mennyien vannak?
„Az egészségügyben a munkabeszüntetés nagyon népszerűtlen, és tisztában vagyunk azzal, hogy pácienseink is ellenünk fordulhatnak, de ennek a lehetősége is fennáll” – nyilatkozta a sámánok szakszervezetének egyik helyi elnöke a munkabeszüntetés kapcsán.
Igen, ezzel a lehetőséggel szerintem is számolni kell.
