Mifelénk elvárják az írótól, aki egész életén keresztül anyanyelvének szavaival kel és fekszik, aki egyebet se csinál, mint ezeket a szavakat élesztgeti, dédelgeti, rakosgatja egymás elé, hogy holt betűkbe öntve is elevenen szólaljanak meg, elvárják tőle, hogy erről a nyelvről, számára az egyetlenről, amelyen lélegezni tud, még külön is vallomást tegyen.
De csakugyan elvárják-e? Ha valaki is elvárná, az senki más nem lehet, csakis az olvasó. Nagybetűvel kellene leírnom a nevét, mint valami ritka, kihalófélben levő madárét. Mégse írom nagybetűvel: maradjunk egyenrangúak ebben a kölcsönös fogyatkozásban.
Az anyanyelvről kellene vallomást tennem a nyilvánosság színe előtt, mégpedig az értők, a bennfentesek színe előtt, magyartanárok füle hallatára. Akkor is zavarban lennék, ha nem szakmabeliek figyelme kísérné igéim botladozását, jelzőim elbizonytalanodását: komoly ember ugyanis nem állíthat olyasmit, hogy az ő édesanyja a legjobb és a legszebb a világon: ilyesmit csak a műdal, a magyar nóta állíthat, illetve énekelhet ki.
Nekünk itt mást kellene kiénekelni, kimondani. Mégpedig nem azt, hogy az a nyelv, amelyen megszólalunk, milyen szép volt Arany János korában, inkább azt, mivé lett mostanra szülőföldünk ege alatt.
Ha már megemlítettem Arany nevét, írjam le Sütő Andrásét is, aki leghíresebb könyvének végén így vesz búcsút szüleitől: „Vissza-visszanézek, jókedvűen próbálok elmenni, de látom rajtuk: a hangulat nem éppen szilveszteri. Hanem inkább Arany János- i. Néz ki belőlük a lélek, mint toronyból a bakter."
S belőlünk vajon hogyan néz ki a lélek, amikor ugyanennek a szerzőnek eme sorait olvassuk: „Ha akármely oknál fogva egy nyelv félelemmel fertőződik meg: életritmusa lelassul, önvédelmi ereje megfogyatkozik. Testét ellepik az idegen szavak, saját szósejtjei ellanyhulnak a szaporodásban. Látása romlik, sorvadásnak indul, tehát csodás képessége: a láttatásé is. Amire hajdan seregnyi szinonimája volt, senyvedten már alig talál kifejezést. Közlései ezért szegényesek, pontatlanok, egy idő után éppenséggel hamisak is... Ha egy nyelv... eltelik félelemmel, csöndben visszavonul a nyilvánosság tereiről, holott kezdő képességét, láttató erejét csakis a Sokadalom élteti s növeli."
A sokadalom emberek gyülekezetét jelenti, a régi nyelvben vásárt. Az író itt alighanem József Attila- i értelemben használja: a nép ama „okos gyülekezetét" érti rajta, ahol meghányjuk-vetjük „száz bajunk".
Azon a nyelven, vagy azon a nyelven is, amelyet nem azért tanítottak meg velünk minden nyelvek előtt, hogy csak álmunkban és odahaza, családi körben használjuk.
Sütő András a „félelemmel fertőződött" nyelvről állítja ki döbbenetesen pontos látleletét. De egy nyelvet nem csupán a félelem juttat ilyen állapotba, az iránta tanúsított közöny és restség is. Az a megalkuvó magatartás, amely talán a félelemnél is rombolóbb.
Befejezésül tegyek én is egy vallomást, ha esetleg az elmondottakat valaki nem tartaná annak és elegendőnek. Az utóbbi időben régi magyar szótárakat gyűjtök, s régi magyar szövegeket böngészgetek. Magam sem tudom, hogy védekezésül, menekülésből vagy vigasztalásul-e. Talán mindegyik miatt. Egy késő este jegyeztem föl az alábbi szöveget egy hazafelé robogó buszban. A sofőr, aki a szavakat kimondta, magyar anyanyelvű volt, és színmagyar környezetben nőtt fel. A jegykezelő, akihez a szavait intézte, szintén magyar anyanyelvű volt. Mielőtt leírnám, elnézést kérek a tisztelt olvasóktól a szöveg nyersessége, otrombasága miatt. Igaz, megszokhattuk már, egyre többen beszéljük „anyanyelvünket" ezen a szinten. Íme az idézet szóról szóra, ahogy az a robogó buszban elhangzott:
„Az anyjába a jó istent. Uszlovno! Érted?... Kinyír egy embert, és uszlovnót kap. Jó, piás volt. De az anyjába a jó istent, amaz három árvát hagyott maga után. Mi lesz azokkal? Majd az lesz velük, hogy az anyjuk elkurvul. És mindez a nép nevében, picsku materinu... Vagy amaz a múltkori is, tudod, aki hét évet kapott. Leült belőle kettőt, cile-mile, jó fiú lett, jött az amnesztia, két év múlva már kint vigyorgott. Csiszt poszao. Jebes pravdu."
