– Ki hallott már ilyet? Nohiszen! – mérgelődött magában a fonómester, miközben a közszolgálati rádió műsorát hallgatta. – Sok mindent hallottam már, de ilyet, hogy holnaptól már nem lesz szódás, meg cukorkakészítő, meg, hogy én is kereshetek magamnak más foglalkozást... Ugyan, ugyan. Még hogy találjak a szakmámnak megnevezést, amit sem a faluban, sem messzebb nem fognak érteni a jóemberek?! Na, arra várhatnak! – morgott, miközben a vesszőket rakta sorba, méret szerint, hogy megpuhítsa és előkészítse őket a munkára. Kasokat, kosarakat készít majd belőlük, először a kosár feneke készül majd el, majd a fala.
A fonómesternek a munka a mindene. Egészen pici korától kezdve kísérte apját a piacra, először csak csetlett-botlott körülötte, észre sem vette, hogy megszerette az embereket, egyre ügyesebben bánt a szavakkal, majd a vesszőkkel is. Szép lassan eltanulta tőle a szakmát, s azóta nem volt olyan nap, hogy ne vett volna vesszőt és szerszámot a kezébe. Csak, ha lakodalom volt a faluban, akkor nem dolgozott, de a műhelyébe akkor is bement, megsimogatta, arrébb tette a fakutyát. És most jött ez a hír.
– Hát tudják ezek, hogy mit beszélnek? – fortyogott tovább az öreg, akinek felesége már nem élt, fiai pedig külföldön találták meg a boldogságot. Egyedül volt. Azon törte a fejét, ha „ezek” az egyetlen megmaradt örömét is elveszik, akkor mi értelme az életének. Ha nincs a munka, akkor ő sincs, még ha csak papíron is szűnik meg... De akkor mit mond ő ezután, ha felkeresik?
Eszébe jutott, hogy amikor fiai és unokái néhanapján hazajönnek, s ő megkérdezi mivel foglalkoznak éppen, mit tanulnak, olyan szavakat használnak, amelyeket ő nem nagyon ért. Általában azonban elhallgatja, hogy ezek a kifejezések számára idegenek, szégyelli, hogy nem tudja tartani a tempót. Bólogat, és dicséri őket, mást nem tehet. Ezek a kifejezések jutottak most eszébe, nem tudta, jól emlékszik-e rájuk, de eljátszott a gondolattal, hogyan nevezik majd el, ha csak teljesen be nem szüntetik az ő szeretett fonómesterségét. Nem jutott semmire. Napokig nem hagyta nyugodni a kérdés, éjszaka is ezen töprengett. Végül megosztotta gondját a helyi boltossal is.
– Miért nem megy el a telekunyhóba a bácsi? Kérje meg a Lalit, biztos segít magának az interneten megfelelő kifejezést találni a maga mesterségére is. Az interneten állítólag minden ott van. Aztán majd ezek a modern emberek is megértik, mivel is foglalkozik maga és nem kell a megszűnésen gondolkodnia – mondta a boltos.
A fonómester azon nyomban a kunyhó felé vette az irányt. A Lali ugyan ott dolgozott, a számítógépekhez azonban vajmi keveset értett. Eltartott egy ideig mire jutottak valamire, vagyis mire valami lista került elébük a „tévén”, ahogy a bácsi mondta. Ezen igen sok szakma szerepelt.
A fonómester nem győzött csodálkozni. Minek kell az egyszerű dolgokat ennyire csűrni-csavarni, hogy még az ember nyelve, esze is belegabalyodik. A munka az munka, akárhogy nézzük is, el köll végezni. Hogy a wc-s néni nyugaton már anyagcsere menedzser, a szódás Jóskát pedig a jövőben szikvíz termékmenedzsernek kell majd szólítani? A Bélát, aki minden munkát elvállalt a faluban, fákat vett ki, pincegödröket ásott, anyagmozgatási szakreferensnek hívják? A kukás Jani meg hulladékmenedzselési szakreferens lesz?
Zsongott a feje a fonómesternek, amikor hazaért. Beült a műhelyébe. Úgy érezte, hogy a világ összeesküdött ellene. Aznap nem tudott dolgozni. Éjszaka nem sokat aludt.
Másnap, amikor feleszmélt, szilárdan elhatározta, nem engedi, hogy megszüntessék a mesterségét, ő létezik, s ezen aztán semmilyen papír nem tud változtatni. Leült, áttekintette a listát, amit a Lali kinyomtatott neki, s elkezdte törni a fejét. Felfigyelt arra, hogy szinte mindegyik elnevezésben szerepel a menedzser meg a szakreferens szó, ezért kiírta őket egy külön papírra. Ezeket felhasználva kell kitalálnia az ő új szakmáját – gondolta. Több nap is eltelt, közben lassan haladt a megrendelések elkészítésével, mindössze két kosáralj készült el, mire megszületett a fonómester új neve: vesszőhajlító menedzselési szakreferens.
– No, ha ezzel a névvel több kosarat adok el, megeszem a kalapom – mondta a fonómester, de megnyugodva tért vissza műhelyébe. Sorba rakta a vesszőket, elővette a fakutyát, és dolgozott.
