Joó Horti Lívia pszichológus első reakciója, miután felsoroltuk neki az előbb említett eseteket, egy megjegyzés volt: a gyerekekből, fiatalokból hiányzik az indulatszabályozás. Kérdésünkre, hogy miért van ez így, a szakember megjegyezte, hogy alapvetően a szocializáció, vagyis a család feladata lenne megtanítani a gyermekekkel az indulatszabályozást. Joó Horti Lívia szerint emberrel született reakció, hogy a frusztrációkra agresszióval válaszol, a gond az, hogy a gyerekek egyre kevésbé tudják szabályozni a reagálás módját.
– Nem hiszem, hogy a gyermek nem tudja felmérni annak súlyát, amikor mondjuk szexuális bántalmazáshoz hasonló agressziót követ el, amikor gyakorlatilag megalázza társát. Valószínűleg ez is a történet motivációs háttere: az uralkodni vágyás, vagy a bizonyítás, hogy az áldozat alacsonyabb rendű az elkövetőnél. Úgy tűnik, ezekben a hatalmi harcokban a gyermekek a durvaságok legszélsőségesebb formájától sem rettenek el. Talán felmondta a szolgálatot az az intézményrendszer – itt elsősorban a családokra gondolok, de persze a tágabb közösség intézményrendszereire is –, amelynek világossá kellene tenni, hogy hol vannak a határok, vagy melyek a sérthetetlen tabuk. Félelmetes mértékben figyelhető meg ez a jelenség a gyermekek, fiatalok körében. Az, hogy mindez a tizenéves korosztályt érinti, részben azzal magyarázható, hogy ebben a korban a fiatalok önmaguk kiteljesedésében egyébként is hajlamosak eldurvulni. Viszont ez a generáció tíz-tizenkét éven át egy olyan társadalomban nőtt fel, ahol eltorzultak az értékek és a normák. Ez az, amit sem a szülők, sem a társadalom nem volt képes egyértelműen közvetíteni. Ha a társadalom oldaláról közelítjük meg a problémát, akkor azt láthatjuk, hogy a szerb társadalom az agressziót még mindig felértékeli. Sokan úgy látják: annak van jövője, aki kellő módon képes érvényesíteni akaratát, még ha ez nem is szocializált keretek között történik – részletezte Joó Horti Lívia.
A szakemberrel folytatott beszélgetés során kiderült, hogy a tett súlyosságával aránytalanul enyhe büntetés is kedvezőtlenül befolyásolja a fiatalok közötti erőszakot. Az utóbbi években számos incidens kapcsán indult bírósági eljárás, amelyek végén nevetségesen enyhe ítéletek születtek, folytatta Joó Horti Lívia, utalva a továbbiakban Miladin Kovačević esetére:
– A fiatalember közfelháborodásra egy félreérthető kávéházi beszólás miatt majdnem megölte egyetemista társát. Kovačevićet utána végighordozták Szerbiában, még a köztársasági parlamentbe is bevitték és gyakorlatilag őt kezelték áldozatként, hősként. Említhetnénk akár a sporthuliganizmust is: semmi köze a sporthoz. A magukat szurkolónak nevező huligán fiatalok hihetetlen agressziót és fékezhetetlen dühöt engednek meg maguknak. Ezzel a jelenséggel szemben is tehetetlen a társadalom. Emlékezzünk a falfirkákra, amelyekkel annak a srácnak követeltek igazságot, aki egy labdarúgó-mérkőzésen majdnem meggyilkolt egy rendőrt. Ez a fiatalember végül szintén meglehetősen enyhe börtönbüntetést kapott. Ezekből az üzenetekből a fiatalok azt szűrik le, hogy az erőszakos jellegű viselkedés vonzó: a bandafőnöknek külön tekintélye van, a legagresszívabb alá csoportosulnak a többiek. Az ehhez hasonló deviáns viselkedésnek a gyerekek között megvan a maga nyeresége: a vezér a vagány, mindenki retteg tőle, a többiek behódolnak neki. Ez hoz annyi nyereséget, hogy az a kevés szankció, amellyel az iskola, a szülő, vagy a társadalom él, vagy élni tud, gyakorlatilag nem írhatja felül a deviáns viselkedést.
A szakember arra is felhívta a figyelmet, hogy az iskolák rendelkezésére csupán szűk büntetési eszköztár áll. Kizárólag a magaviseleti osztályzaton demonstrálható, hogy milyen jellegű viselkedés nem helyénvaló, mondta Joó Horti Lívia, hozzátéve: a gyermekek általában tisztában vannak vele, hogy milyen viselkedési forma nem tolerálható, ugyanakkor fontosabb számukra, hogy valamilyen durva tevékenységgel felhívják magukra a figyelmet.
Kérdésünkre, hogy miért és mikor gyengült a család intézménye, amely egykoron sikeresebben fékezte meg a fiatalokat, a szakember megjegyezte, hogy ez nem újsütetű probléma: a család, mint intézmény, gyengülése, egy hosszútávú társadalmi probléma. A különböző országok különböző lépésekkel próbálják megszilárdítani a család intézményét, ugyanakkor nagyon gyakran éppen ezekkel az intézkedésekkel gyengítik a családon belüli működési lehetőségeket.
– A gyermekjogok terén jellemző hihetetlen mértékű liberalizáció egyrészről szükséges: megvédi a gyermekeket azoktól a szülőktől, akik nem képesek megfelelni a szülői feladatnak. Másrészről viszont a működőképes családok is elveszítik kompetencia-érzésüket. Nagyon nehéz megtalálni az egyensúlyt. Felbomlóban van a család, mint olyan: egyre több a szociológiai mutatók szerint könnyebben felbomló házasságon kívül élő közösség. Napjainkban nagyon divatos a szinglisség is, vagy a gyermeknevelés szingliként. Ugyanakkor nem véletlenül állt úgy fel az evolúció mentén a gyermeknevelés, hogy ahhoz legalább két ember kell. Valahol mindenki veszített a kompetenciájából: a családok az intézmények irányába tolják a gyereknevelést, a gyerekek nagyon korán bekerülnek az intézményekbe. Az intézményeknek is igazuk van, amikor azzal védekeznek, hogy az elsődleges nevelés a család feladata. Az intézmények óvó, védő, majd fejlesztő, nevelő feladatkört látnak el. A család szerepe nem helyettesíthető és megkerülhetetlen feltétel ahhoz, hogy egészséges gyerekek, illetve felnőttek nevelődjenek. Mindenképpen erősíteni kell a család intézményét, valamint növelni kell a családtagok kompetenciáját, és nem elvenni tőlük azt. A régi nevelési elveket a legtöbben már elvetették, kevesen támogatják az igazi patriarchális modellt, ahol egyedül a családfő véleménye számít, vagy ahol a fizikai fenyítés is megengedett. Ez a családmodell már nem kívánatos a fiatalok számára. Viszont nincs megfelelő modell a gyerekek féktelenségének korlátozására. Nagyon sokszor azt látni, hogy „a gyerek viszi a puskát” és a család kapitulál a gyerek hisztériái előtt. A liberális nevelési elvek ezt így tartják helyesnek, viszont tudni kell: egészséges felnőttet csak akkor nevelhetünk egy gyerekből, ha az a megfelelő határok, illetve szabályok között nő fel. Azokból a családokból, ahol nem szabják meg a határokat, igazi kis vademberek keverednek ki a társadalomba. Ez óvodáskorban még nem annyira veszélyes, ám ahogy idősödik a gyermek, később hihetetlen problémák okozására válik képessé. Az is bonyolítja a dolgokat, hogy az ilyen gyerekek nagyon gyorsan megtalálják egymást és csoportokba verődve már szabályos veszélyforrások – magyarázta Joó Horti Lívia.
