Nem tudom, hányan olvassák ezeket a sorokat azok közül, akik a Szerb Haladó Párt felhívására aláírták a rendkívüli választások kiírását követelő ívet. Vagyis azok közül, akik elégedetlenek a mai hatalommal, és ennek ilyen formában adtak hangot.
Más kontextusban, de azt szokták mondani, hogy csak azt ne kérdezd, hogyan jutottam az első milliómhoz. De kinek az egymilliója ez? Azé a párté, amelynek vezére – látszólag legalábbis – fénysebességgel három evolúciós lépcsőt lépett egyszerre, vagy azoké, akik egyszerűen elégedetlenek Szerbia gazdasági mutatóival, az éhbérért dolgozó munkásoké, azoké, akik nem fogadják el azt, hogy minden problémájukat a gazdasági világválság számlájára írnak azok a politikusok, akik ugyanezen okot használják arra, hogy a zavarosban halásszanak. Van egy sanda gyanúm: a mágnások és a maffiózók nem írtak alá, ők jól érzik magukat. Most is.
A haladók nem sokat értek el ezzel. Megvárják a kormányfő hazatértét Kuvaitból, majd átadják neki a semmire sem kötelező egymilliót. Ők sem várnak többet.
A szócsata viszont már zajlik – a hatalmiak vádolják Nikolićékat, és vice versa. A hatalmiak szerint Nikolićék aláírásgyűjtésükkel nem bizonyítanak semmit, a szavazóurnáknál kell(ene) bizonyítani. Majd. 2012-ben. A parlamenti választáson. Tehát rendkívüli választás nem lesz. Az utóbbi néhány hónapban megtartott helyi közösségi választásokon nem sok babér termett a haladóknak. Negotinban volt az utolsó ilyen, ott valamivel kevesebb mint 15 százalékon végeztek. A demokraták vezette hatalmi koalíció ezzel próbálja letörni a szarvukat.
A haladók pedig azzal érvelnek, hogy a hatalom közelében nem nehéz pénzt teremteni egy erős kampányra: ahol most rendkívüli választásokat tartanak, hirtelen megjelenik mindenki az állami vezetésből, állami pénzből kiaszfaltoznak néhány utcát, és már a zsebükben is a győzelem. A haladók ideje majd csak most jön, mondják ők. Majd. 2012-ben. Addig pedig „forró tavaszunk” lehet.
A haladók most egy „csináltunk is valamit, de mégse olyan sokat” állásban vannak, és várnak. Kivárják amíg a demokraták fejére nő(het)nek a gazdasági problémák. Nem feltett szándékuk az utcára vonulni, ha a kormány nem lép az egymillió átadott aláírásra semmit, hanem esetleg „spontán” csatlakoznak a már úgyis az utcára özönlött elégedetlenkedőkhöz. Még egy kimértnek tűnő Nikolić-féle bejelentés: ők valószínűleg nem fognak szervezkedni, csak csatlakoznak a néphez.
Valamivel több mint hatmillió szavazati joggal rendelkező ember él Szerbiában. Ebből egymillió felvállalta azt, hogy aláír a haladóknak. Ez soknak tűnhet, de nem feltétlenül az. Abban a tekintetben biztos nem sok, hogy hányan érzik veszélyeztetve a megélhetésüket. Ezek az aláírások nem egy politikai irányzaté, inkább azoké, akik valami mást akarnak. Bármit, csak nem azt, ami ma van.
A haladók természetes partnerei – hiszen közös az ellenfél – a Szerbiai Demokrata Párt és az Új Szerbia is. Ilićékkel még úgy ahogy kijönnek, de Koštunica az utóbbi időben egyszer-kétszer „megrángatta az oroszlán bajszát”. Koštunica Nikolić tagságát nyirbálja, a haladók pedig a leszerepelt ex-miniszterelnök szavazóit „lopják”. Mint ilyen, egységes ellenzék nem nagyon van Szerbiában, de valószínűleg nem is erről szól az egymillió aláírás története sem.
A haladók bebizonyították a kisebb ellenzéki pártoknak, hogy ha ők nincsenek, sosem gyűlt volna össze egymillió aláírás. Ez Tadićnak és a holdudvarának is szól. Ugyanis amíg tapogatják egymás pulzusát, nem mindegy, milyen politikai erő áll az újjászületett „sírásó” mögött.
Mi pedig, ha előbb nem, akkor a következő parlamenti választások után meglátjuk, hogy kik voltak azok, akik csak egy fotó erejéig álltak egymás mellé, és kik azok, akik hosszú távra tervezik a közös jövőjüket.
