Az elmúlt időszakban egyre több szó esik a vajdasági magyar elektronikus média jelenlegi helyzetéről, várható jövőjéről. Vitaindító javaslatok vannak, a nemrégiben megtartott újvidéki konferencia pedig csak első lépése annak a szándéknak, amely a jelenlegi helyzetet felmérni, rendezni szeretné. Az elektronikus média helyzetéről, jövőjéről, megoldásokról Fekete J. József fel, a Zombori Rádió lemondásban lévő igazgatójával beszélgettünk.
A Zombori Rádió az egyik áldozata a magánosításnak. Mi történt az elmúlt időszakban, milyen helyzetben van ma ez a médium?
– A Zombori Rádiót 2007. november 2-án privatizálták, és ez a dátum (halottak napja) szimbolikus is volt az intézmény sorsára nézve. Ugyanis a vevő, Irena Vuksanović, belgrádi illetőségű hölgy a privatizációt megelőzően nem is járt a Zombori Rádióban, nem érdeklődött afelől, hogy mit is vásárol meg. Amint a Zombori Rádió megszűnt közvállalatnak lenni, elesett az önkormányzati támogatástól. Hét hónapon át az új tulajdonos semmit nem ruházott be, viszont a Privatizációs Ügynökség felé sem törlesztette a részleteket. Megpróbáltuk túlélni ezt az időszakot, nem kaptunk fizetést sem. Ezt a sikertelen privatizációt 2008. június 12-én szakította meg a Privatizációs Ügynökség. A következő hónapban egy vagyonkezelőt neveztek ki a rádió élére, a részvények hetven százaléka tehát visszakerült állami tulajdonba, és ennek a kezelésével Anita Beretićet bízták meg, aki 2000-től 2004-ig igazgatója volt a Zombori Rádiónak, korábban pedig igazgatóbizottsági elnöke. Tehát teljes bizalommal volt iránta a kinevező és az itt dolgozók is. Megalakította az igazgatói bizottságot, új vezetést nevezett ki és új reményekkel néztünk a jövőbe, azzal, hogy az új privatizáció bármikor bekövetkezhet. Erre a privatizációra mindeddig nem került sor. Engem 2008. augusztus 8-án neveztek ki megbízott igazgatónak, ezt az időszakot követően pedig sikerült a rádió körül jó néhány aknamezőt felszabadítani. Nem sikerült azonban perspektívát nyújtani és a személyes célkitűzéseimet sem sikerült megvalósítani. Ugyanis véleményem szerint a profi munkát értékelni kell, olyan módon tudunk csak jól együtt dolgozni, ha beszélgetünk, együtt kell dolgoznunk a másik szerkesztőséggel, a technikával, a menedzsmenttel. Ezek sajnos nem valósultak meg, ezért 2008. november 7-én lemondtam. A lemondásomat azonban nem tudta elfogadni az igazgatói bizottság, ugyanis az feloszlatta magát. A harmadik éve tartó agóniát fokozza, hogy hét hónapja nem kaptunk fizetést, és ha kaptunk, akkor a minimálbért fizették ki. Az, hogy eddig létezni tudtunk egyáltalán, a pályázatoknak köszönhető, viszont ez nem jelentheti számunkra a biztos jövőt, erre nem támaszkodhatunk. Az elmúlt év utolsó negyedében azonban egy üzletember érdeklődést tanúsított a rádió megvásárlása iránt. A részvényekkel a tőzsde kereskedik, bárki hozzáférhet. Az üzletember áttekintette a jelenlegi állapotot, a lehetőségeket, és ennek ellenére továbbra is érdeklődést mutatott intézményünk iránt. Azonban, amikor lépni akart, akkor akadályokba ütközött. Hétfőn viszont sikerült végre egy asztalhoz ülnie a polgármesterrel. Reméljük, hogy létrejön ez a megállapodás.
Mindennek tudatában, mindezekkel a tapasztalatokkal Ön hogyan jellemezné a vajdasági magyar elektronikus média helyzetét?
– Az elektronikus média egy külön téma, amivel úgy tapasztalom, az utóbbi időben egyre többet foglalkoznak. Próbálnak megoldást találni a fenntartására. Ha lenne receptem rá, akkor már alkalmaznám. A televíziónak ugyanolyan létjogosultsága van, mint a rádiónak. Viszont a rádió nem köti le vizuálisan a befogadót. Más tevékenységek közepette is kísérni lehet. Mindenképpen úgy tapasztalom, hogy van rá igény, van káder. Nem mondom viszont, hogy megfelelő szakkáder van. Az utánpótlás kérdése a nullán áll. A saját kádereinket sem tudjuk fizetni, így gyakornokokat sem tudunk alkalmazni, vagyis nem tudunk kinevelni újságírókat. Én azzal a reménnyel kezdtem a munkát, hogy állandó pályázatok útján újságírókat, műszaki személyzetet vonzunk ide. Jöjjenek, mutassák meg mit tudnak, próbálkozzanak és meglátjuk mit, kit tudunk kinevelni belőlük. Pénz híján nem sikerült ez sem. Tíz évvel ezelőtt egy 25–30 főből álló ifjúsági csapat dolgozott itt külmunkatársként, ma egy sem. Tudósítóink voltak, ma egy sincs. Szalonújságírásra kényszerültünk. A gazdaság képtelen szponzorként, reklámalanyként a terhet viselni. Intézményes keretek között lehetne, kellene megoldást találni. A pályázatoknak pedig folyamatosnak kellene lenniük.
Említette, hogy nincs receptje a helyzet megoldására. Ennek ellenére Ön szerint milyen lépéseket lehetne tenni a helyzet változtatása érdekében?
– Nem tudhatom, hogy a Magyar Nemzeti Tanácsnak van-e olyan eszköztára, amivel segíteni tudna, van-e stratégiája a helyzet megoldására vonatkozóan. Azt sem tartanám egészségesnek, ha az MNT és a tájékoztatási titkárság önmagukba nézve keressék a megoldást, de azt sem, hogy az újságírók tegyék ugyanezt. Ezeknek a struktúráknak közösen kell fellépniük. Erre valóban látok megmozdulásokat, egyelőre eredményt még nem.
