Van abban valami mélységesen szívet melengető érzés, amikor az ember biztos benne: ő és csak ő birtokolja a bölcsek kövét, ő és csak ő tudja az igazat, mindenki más meg beszéli a hülyeséget. Jó esetben. Rosszabban: direkt ferdít. Még rosszabban: egyenesen szántszándékkal hazudik. A legrosszabbak pedig nem csak szántszándékkal, hanem célirányosan hazudnak.
Az ilyen, a bölcsek kövét birtokolni hívő ember számára elképzelhetetlen, hogy valakinek egészen egyszerűen más véleménye legyen. Emészthetetlennek, felfoghatatlannak, magyarázhatatlannak és védhetetlennek tartja, hogy bárki másként gondolkodjék. Elvárja, megköveteli az akolszellemet, az egyként való létezést, s szent meggyőződéssel hiszi, hogy a hazug, a bűnös vétkes bizony bűnhődni fog, amint az Egyetlen Szent Igazság örök érvényűként kihirdettetik.
Rossz hírem van.
Nincs Egyetlen Szent Igazság.
Apró kis igazságocskák vannak, olyan egyéniek, amelyeket az egyén látószöge határol be. Ha az ember erre egyszer már rájön, áll neki a zászló. Mert képes látószöget változtatni. Képessé válik arra, hogy ha egy igazságot nagyon megerősödni lát, gyorsan arrébb lépjen, és az erősödő igazságot egy másik szemszögből, más perspektívából is megvizsgálja. Pszichológiában empátiának nevezik azt a képességet, ami arra irányul, hogy a másik helyzetébe képzeljük magunkat. Nagyon tanulságos technika.
Sokkoló élményben lehet része annak, aki vállalkozik arra, hogy lépjen. Hogy kilépjen, s amit eddig alulról nézett, azt felülről vizsgálja, amit balról látott, azt jobbról nézze meg. Vagy fordítva. De nem is kell ekkora utat megtenni; egy lépés, egyetlen fejmozdulat már éppen elég, hogy megváltozzon a kép. Mint amikor kaleidoszkópba nézünk; látunk egy csodás formát, de mire odaadjuk a másiknak, hadd csodálná ő is, a társ már egy megváltozott képet lát. Hiszen nem lehet mozdulatlanul mozdítani a kaleidoszkópot.
Mindig borzalmas aggodalommal tölt el, amikor az Egyetlen Szent Igazság hirdetőivel találkozom. Mert előbb-utóbb csalódni fognak. Ami rájuk is fér. Nem kellett volna vakon hinni, a csalódást is meg lehetett volna spórolni. Csakhogy a csalódott hívő az eleve hitetlennél sokkalta rosszabb. Mint az átvert szerelmes, azt is számon kéri, amit a másik soha nem is ígért meg neki. „Ha nagyon erős egy vonzalom, nyomában gyakran borzalom jár” – mondja a költő. Murphy pedig váltig állítja: ami elromolhat, az el is romlik, előbb-utóbb. Vonatkozik ez az eszmékre is, az ígéretekre még inkább. A politikaiakra a leginkább; nagyon-nagyon romlandó áru.
Meg aztán a bosszúvágy. Az is egy érdekes jelenség. Amikor az Egyetlen Szent Igazság hirdetője bosszút hirdet. Mindennel és mindenkivel szemben, aki nem osztozik vele hitében. Mélységesen irracionális vágy ez, hiszen nekem nem lesz attól jobb, ha valaki másnak rossz lesz. Ez már nem is az az egyébként felettébb archaikus felfogás, amely szemet szemért, fogat meg fogért követel; inkább az orwelli gondolatbűn büntethetőségét vizionálja. Ami nagy móka adott esetben, hiszen gondolni ma még mindig nem bűn – és a jelekből ítélve még egy ideig nem is lesz az. Demokráciákban legalábbis.
A diktatúra, az más. Ott van egyengondolkodás, egyenvélemény, s aki ettől eltér, az büntethető.
De akkor az Egyetlen Szent Igazság hirdetőjének szépen ki kell állnia és el kell mondania: ő a diktatúrában hisz, a diktatúrát várja, vágyja, üdvözítő államberendezkedési formának tartja.
És akkor megszűnhet a kommunikáció. Egyrészt azért, mert diktatúrában nincs értelme, másrészt pedig azért, mert a diktatúra vizionálója az egyetlen embertípus, amellyel nem lehet párbeszédet folytatni. És az egyetlen olyan embertípus, amelynek nézőpontját nem kívánom megismerni.
Mert láttam, és nem tetszett.
És a nemzeti előjel változása ezen nem változtat.
