Az ellenzéki Liberális Demokrata Párt egyebek mellett azzal tűnt ki az elmúlt négy évben, hogy több alkalommal is kisegítette a hatalmi koalíciót, amikor bizonyos jogszabályokat illetően még a parlament határozatképességét sem volt képes biztosítani a kormánykoalíció. Popović Judit, az LDP képviselője úgy véli, hogy minden esetben igazolt volt a párt segítő fellépése. Azzal kapcsolatban, hogy a vagyon-visszaszármaztatásról szóló törvény esetében az LDP ragaszkodott ahhoz, hogy a megszálló erők tagjai, illetve örököseik ne igényelhessék vissza a tőlük elkobzott vagyont, Popović kifejtette lapunknak: a rehabilitációról szóló törvény kiegészíti az előbbit, és meggátolja, hogy bárkit is megbélyegezzenek vagy megrövidítsenek.
Ellenzéki pártként elérhettek-e érdemi eredményeket az utóbbi négy évben?
Tehát nem érzi úgy, hogy a parlament és a hatalmi koalíció ignorálta az ellenzékiek indítványait?
– Az igazság az, hogy a leggyakrabban nem nagyon örültek az ellenzékiek indítványainak, illetve annak, hogy valamelyik ellenzéki párt hozzájárul a törvények javításához. Ugyanakkor a racionalitás elve mentén vizsgálták felül ezeket az indítványokat, s ha úgy vélték, hogy valamelyiknek súlya és értelme van, akkor elfogadták a javaslatokat.
Akármennyire is az ellenzékiek táborához tartozott az LDP az aktuális ciklusban, mégis több alkalommal kisegítette a hatalmi koalíciót, legyen szó a parlament határozatképességének a biztosításáról vagy a szavazásról, ha ezt valamelyik hatalmi párt megtagadta. Továbbra is igazoltnak tartja az LDP ezen fellépését?
– Az állami költségvetés kapcsán felmerülő hatalmi koalíción belüli viták alkalmával nem segítettük ki a hatalmiakat, az igazságügy reformjához kapcsolódó törvények némelyikének esetében viszont valóban „beugrottunk”. Az LDP álláspontja szerint Szerbiának reformokra és modernizációra van szüksége, ezt pedig csak új, modern jogszabályokkal lehet elérni. Persze az is fontos, hogy az elfogadott törvényeket minél előbb elkezdjék alkalmazni a mindennapi életben, s hogy ehhez meglegyen a szükséges politikai akarat. Mi sohasem akadályoztuk a jogszabályok elfogadását, sőt olykor segítettünk is a hatalmi koalíciónak. Számunkra világos, hogy Szerbiában a reformok túlságosan lassan valósulnak meg. Azt is tudjuk, hogy ehhez hosszabb időre van szükség. Szerbia olyan ország, amilyen, nagyon nehezen bólint rá a modernizációra, ezt mindannyian tudjuk. Ilyen értelemben nem bántuk meg, hogy bizonyos törvényeket támogattunk, bármikor megtennénk újra, mivel az állam és az emberek érdekeit a párt érdekei elé helyeztük és helyezzük a jövőben is.
A bíróságok és az ügyészségek székhelyéről szóló törvény miatt több vajdasági, magyarok lakta községben szűntek meg az önálló községi bíróságok. Magyar képviselőként nem volt nehéz egy ilyen jogszabályt támogatnia?
– Pártunknak az volt az álláspontja, hogy a beterjesztett megoldásokat ki kell egészíteni, ezért módosítási indítványokat nyújtottunk be. Nem voltunk túlságosan megelégedve a törvény végleges formájával, ezért nem is szavaztunk rá. Igen, az abban az időben elfogadott igazságügyi jogszabályokat megszavaztuk, de ezt az egyet nem. A parlamenti vita során elmondtam, hogy a vajdasági igazságügyi rendszer valamelyest különbözik a Szerbia egyéb régióiban kialakítottól, egészen más tradícióval rendelkezik, s munkája sokkal minőségesebb. Hangsúlyoztam, hogy a bírósági rendszert nem lehet egységes paraméterek szerint kialakítani az ország minden területén.
Az LDP azok közé a pártok közé tartozott, amelyek szerint a vagyon-visszaszármaztatási és kárpótlási törvényben szerepelnie kell a megfogalmazásnak, miszerint a megszálló erők tagjai, illetve örököseik nem igényelhetik vissza a tőlük elkobzott tulajdont. Ha később nem a jelenlegi formájában született volna meg a rehabilitációról szóló jogszabály, akkor számtalan vajdasági magyar embert fosztottak volna meg az őt megillető vagyontól. Magyar képviselőként hogyan vélekedik erről a témáról?
– A választ már Ön is megadta, méghozzá a kérdésben. Mindez a rehabilitáció kérdése. Sohasem mondtuk vagy mondtam azt, hogy a második világháború megszálló erőit ki kell egyenlíteni a magyar nemzettel. Különbséget kell tenni magyar és magyar között: egyesek az országot megszálló katonasághoz tartoztak, mások viszont nem. Példaként említem a saját családomat: a szüleim és a nagyszüleim magyarok, de nem tartoztak a megszálló erőkhöz. A rehabilitációs törvényben pontosan meg kellett fogalmazni, hogy ki számít háborús bűnösnek, fasisztának, és ki nem igényelheti, illetve ki igényelheti vissza a vagyonát. Más kérdésekkel foglalkozik a restitúciós törvény, és másokkal a rehabilitációs. A szóban forgó két jogszabály így, tandemben ad választ a fontos kérdésekre: a restitúcióról szóló arra, hogy a megszálló erők tagjai és örököseik nem igényelhetik vissza elkobzott vagyonukat, a rehabilitációról szóló pedig pontosan meghatározza, hogy ki számít háborús bűnösnek, mi alapján, hogyan és kinek kell bebizonyítania valaki bűnösségét. Az antifasizmus európai érték, a fasizmus elleni harc pedig megkérdőjelezhetetlen.
