„Illett volna megemlíteni, hogy mit írtak le ezek az újságok, ennek hiányában eléggé érdektelen ez az írás”, jegyzi meg kommentárjában internetes olvasónk a minapi hír kapcsán, mely szerint majdnem 1 millió dinárral büntette a bíróság a belgrádi Danas napilapot, mert három požarevaci rendőrről leközölt egy olyan írást, amely előzőleg már megjelent két másik napilapban, a Glas javnostiban és a Kurirban.
Nyilván a teljes körű (és nem utolsósorban: szabad!) tájékoztatáshoz ez is hozzátartozik, ez kétségtelen. Egyrészt azonban a történet utólagos rekonstruálása ilyen szempontból nem is olyan könnyű. Gondoljunk csak bele: egy ilyen drasztikus bírói ítélet után nyilván mindenki sietett eltüntetni az ominózus írást még az internetes kiadásáról is, nehogy véletlenül rá is lesújtson az „igazság” szigorú keze, és még részleteket sem mer senki közölni belőle. Másrészt – ha szabad ilyen kijelentést megkockáztatni – itt nem ez a lényeg. Nyilván az a bizonyos írás megkockáztatott olyan állításokat is, amelyek nem voltak egyértelműen bizonyíthatóak, ezt kihasználta a három rendőr, és kártérítési pert indított, a bíróság pedig a javukra ítélt. Ilyen volt, van és lesz, de ez önmagában még nem vetne fel olyan kérdéseket, mint egy ország politikai rendszerének stabilitása, igazságszolgáltatási gyakorlatának hitelessége, demokráciájának fejlettsége, vagy épp a sajtószabadság védelme.
Az első dolog, ami – mindenkinek – szemet szúr, hogy az igazság szolgáltatója a másodközlőt (és csak azt!) büntette. A bírósági ítélet ugyanis egyenként 200-200 ezer dináros büntetést szab ki a három újságra és a cikket megíró újságíróra (ez összesen 800 еzer), plusz a perköltség, azzal, hogy a teljes összeget egyedül a Danasnak kell kifizetnie! Ugyanakkor a bíróság „nagyvonalúan” megadja a Danasnak azt a jogot, hogy a másik két újságon, illetve újságírón utólag behajtsa a rájuk eső büntetésrészt. Nyilván világos, de hogy érthetőbb legyen: ez körülbelül azt jelenti, hogy a törvény ilyen módon történő alkalmazása esetén jórészt meg is lehet szüntetni például a Magyar Szónak azt a gyakorlatát, hogy szerb újságokból vesz át cikkeket, hisz eszerint bármikor megtörténhet, hogy azok tartalma miatt nem az elsőközlőt, hanem a másodközlőt büntetik! Tágabb értelemben pedig ez azt jelenti, hogy Szerbiában ettől kezdve bűncselekménynek számít a sajtószemle műfaja. Ez az első, a sajtószabadságra vonatkozó nonszensz.
Ráadásul a törvény alkalmazásával is baj van. A hatályban lévő tájékoztatási törvény az egyetemleges felelősség (amikor több jogi személy is felelős ugyanazért a cselekményért) kérdését a 80. szakaszban rendezi, ez azonban csak azt teszi lehetővé, hogy egy adott újság alapítója, főszerkesztője és érintett újságírója legyen egyszerre, azaz egyetemlegesen felelős, több újság egyszerre történő egyetemleges felelősségére nem tér ki. Ezt – több, különálló jogi személy egyetemleges felelősségének megállapítását – ugyanakkor lehetővé teszi egy másik törvény, a kötelmi viszonyokról szóló törvény 206. szakasza – amire viszont a bírósági ítélet indoklásában egyáltalán nem hivatkozik! Ami persze azt az – úgy tűnik, jogos – kérdést veti fel, hogy vajon Szerbiában a törvény alkalmazója tudja-e alkalmazni a saját törvényeit? Ez a jogi nonszensz.
A politikai erőviszonyok és a sajtóban uralkodó állapotok jó ismerői persze tudni vélik, hogy mindez mögött nem bírói tudatlanságot, véletlen baklövést, vagy valami hasonlót kell keresni, hanem – mint általában – politikai motivációt. Jórészt tudni lehet, hogy a szerb nyelvű médiatérben melyik médium mögött melyik politikai, vagy gazdasági erőcsoport áll, ki kinek a szekerét tolja, és ebben a médiatérben a Danas független, a mindenkori hatalmat kritikus szemmel vizsgáló sajtónak számít. És ez a szerkesztéspolitikai koncepció adja meg az alapját annak az – egyre többek által hangoztatott – nézetnek, mely szerint az ítélet valódi célja a független sajtóra mért csapás volt. Ez pedig már a politikai nonszensz.
