Ön szerint mi a döntő érv az emberek számára, amikor párttagság mellett döntenek: a párt politikája iránti meggyőződés, vagy a jobb munkahely reménye?
– Az emberek nem felebaráti, vagy a haza iránti szeretetből, sőt nem is más jellegű szeretetből csatlakoznak valamelyik párthoz. A politikai csoportosulásokba érdekből tagosodnak be az emberek. Ha valóban kétmillió ember tagja valamelyik pártnak, az azt jelenti, hogy ennyien nem bíznak az államban és annak intézményeiben. Ezek az emberek arra számítanak, hogy a pártokon keresztül biztosíthatják maguknak azt, amit egyébként nem tudnának: a munkanélküliek munkát, a foglalkoztatottak jobb munkahelyet saját maguk és családtagjaik számára, illetve tagságot valamelyik igazgatóbizottságban, esetleg hiteleket, vagy diplomát.
Mennyire jellemző, hogy a párttagok bizonyos időközönként, mondjuk négyévente, pártot váltanak?
– Mivel a pártokba nem meggyőződésből csatlakoznak az emberek, ezért pártot cserélni ugyanaz, mint leváltani a piszkos inget. Nem kell mindig a hatalmi párt tagjának lenni, elegendő a hatalmi koalícióhoz tartozó valamelyik pártba betagosodni. Ez mindig kifizetődik.
A párttagok biztosan elmennek szavazni? A pártoknak egyszerű mozgósítaniuk tagságukat?
– Ha valaki tagja valamelyik pártnak és a párton keresztül megvalósíthatja céljait, akkor nem esik nehezére, hogy elmenjen szavazni, sőt, másokat is erre ösztönöz. Ezzel kapcsolatban felidézném saját tapasztalatomat: nagyjából húsz évvel ezelőtt tagja voltam az Ante Marković vezette reformpártnak. 1990-ben a választási kampányban nem esett nehezemre plakátokat ragasztgatni, részt vettem különböző rendezvényeken és megpróbáltam meggyőzni az embereket, hogy Marković pártjára szavazzanak. Gondolom, hogy ma is működik ugyanez a mechanizmus, már csak azért is, mert napjainkban sokkal nagyobb anyagi hozadéka van a párton belüli aktivitásoknak.
Amellett, hogy a politikusok a kampányban hajlamosak a lehető legnagyobb felhajtással fűszerezve megnyitni egy hétméteres, egyelőre korlát nélküli hidat, egyre gyakrabban szerveznek mondjuk ingyenes szakorvosi vizsgálatokat is a polgárok számára. Az ezekhez hasonló kirakatmegmozdulásokkal valóban meg lehet szólítani a választókat?
– A pártok mindent kipróbálnak, ami csak eszükbe jut, illetve mindent, amit a politikai marketing-szakemberek tanácsolnak nekik. Ahogy minden áru előbb, vagy utóbb, vevőre talál, úgy a választási ígéretek és megvendégelések is elérik a választópolgárok egy részét. Valaki az ismert énekesnőre fog szavazni, más a falusi orvosra, megint más pedig a választási lista egyes szám alatt szereplő jelöltjére. Még mindig vannak olyan emberek, akik szerint a szavazás nem titkos, mivel a rendőrség ellenőrzi, hogy ki kire adja le a voksát. Ezek az emberek mindig az aktuális hatalmi pártra fognak szavazni.
Ön szerint mit kell felajánlani az embereknek, hogy egy bizonyos pártra szavazzanak?
– Ha ezt tudnám, akkor felajánlanám szolgáltatásaimat valamelyik pártnak. Ismerni kell a körülményeket adott területen, választási körzetben. Nem lehet ugyanazt ajánlani az újvidéki Telep, Pétervárad, vagy Piros polgárainak. Egyik pártnak sem hoz sok szavazatot, ha csak arról beszél, hogy támogatja az európai uniós csatlakozást, vagy éppen ez ellen van, vagy rengeteg külföldi beruházást fog az országba vonzani, mint ahogyan a „Koszovó Szerbia szíve” frázis sem lesz elegendő. A választók támogatását konkrétumokkal, és nem üres szólamokkal lehet megszerezni. Legalábbis remélem, hogy így van, ugyanakkor ha őszinte vagyok: nem vagyok ebben teljesen biztos. Jómagam biztosan nem fogok arra a pártra szavazni, amelyik a Belgrád–Bar autópálya kiépítését ígérte, mint ahogyan arra sem, amelyik a boszniai Szerb Köztársasággal erősítené meg Szerbia kapcsolatát. Annak a pártnak adom majd voksomat, amelyik ígéreteinek központjában Vajdaság, Újvidék és a városnak az a kerülete áll, amelyikben élek. Őszintén, egyre kevesebb az a párt, amelyiknek hinni tudok.
Hogyan befolyásolja majd a választások kimenetelét az, hogy feltehetőleg az elnökválasztást is május 6-án tartják meg?
– A DP irányításának megbízható adatai vannak a közvélemény hangulatáról. A felmérésekből tudják, hogy az SZHP néhány százalékkal több szavazatot szerezhet meg a választásokon. Az elnökválasztás ugyanazon a napon történő megtartása az egyetlen módja annak, hogy a DP és az SZHP közötti különbség minél kisebb legyen. A DP abból indul ki, hogy az a polgár, aki Boris Tadićra adja le voksát, az automatikusan a DP-re fog szavazni. Egy olyan országban, ahol a szavazásra jogosult polgárok nagy része csak félig írástudó, a választási lista egyes száma alatt induló párt, vagy elnökjelölt, sokkal több szavazatot kap, mint amennyi támogatója valóban lenne. Éppen ezért egyáltalán nem csodálkozom, hogy Tadić nagylelkűen úgy döntött: egy új mandátum elnyerésének érdekében lerövidíti aktuális mandátumát.
Tomislav Nikolić az elmúlt napokban arra panaszkodott, hogy egyik bank sem hagy jóvá a párt számára hitelt, anélkül viszont nincsen pénzük a kampányra. Ön szerint ez a történet csupán marketingfogás Nikolić részéről, hogy sajnálatot ébresszen a polgárokban, vagy a DP-nek és Tadićnak van akkora befolyása, hogy ilyen módon nehezítse meg legnagyobb ellenfelének a dolgát?
– Én nem dicsekednék azzal a sajtóban, hogy nem kapok hitelt. Elképzelhető, hogy Nikolić tanácsadói szerint a nyilvános önsajnáltatás felébreszti a választók szimpátiáját. Ha Tadić hatni tudna a bankárokra, az nagyon rossz lenne a polgárokra nézve. Nikolić egyébként azoktól kapja majd a legtöbb szavazatot, akik elégedetlenek az aktuális hatalom politikájával és magatartásával. Minden, amit a hatalom nem végzett el, vagy rosszul végzett el, szavazatokat hoz az ellenzék számára. Nikolić akkor kaphatja a legtöbb szavazatot, ha kampányának középpontjába helyezi a munkanélküliség, a „piszkos” magánosítás, a korrupció, a nem hatékony bíróságok, a rossz oktatási és egészségügyi rendszer problémáját. Ezeknek a problémáknak a „kialakításában” ugyanis a mostani hatalmat alkotó pártok vettek részt.
