Egy érdekes mondatot olvasok, amit – a felszólító meghagyás szerint – tizenkét személynek kellene továbbítanom: „Kapni olyan valamit, ami sosem volt neked – azért olyan dolgot kell csinálnod, amit sosem csináltál!” A magyarázat szerint ha elvettek tőled bármit, amihez nagyon ragaszkodtál, azt nem büntetésként kell felfogni, hanem lehetőségként, hogy helyette sokkal jobbat kapj. Mindez számomra, bár időben előremutató, mégis inkább puszta vigasztalásnak tűnik, mert hiányzik belőle az idea, az emberi tervezés.
Persze, azt is mondhatnánk, az idézett mondat egyszerűen késztetés, az ember döntse el, maradék létében mihez kezd a talentumával, a veszteségeit pedig igyekezzen úgy elkönyvelni, hogy azok voltaképpen az épülését, fejlődését szolgálják. De mitévők legyünk, amennyiben felötlik bennünk a kétely a haladást illetően? Különösen, ha éppen Schopenhauert lapozgatjuk, aki szerint a világ lényege valamilyen irracionális, hatalomra törekvő akarat. Avagy: az ember nem gondolkodó lény, hanem a vak akarat eszköze. Annak hiányában pedig a szenvedés jelenik meg a színen (az egzisztencialisták inkább a szorongás kifejezést használják), felette csak a hit arathat győzelmet. Amely még harmonizálhat a lét és a megsemmisüléstől való félelem között, Heidegger szerint legalábbis ez lenne az alapszorongás. Mások meg szégyent emlegetnek. Akár így, akár úgy, küszködés ez megint a semmi fátylával. Mert rákérdezhetnénk ismét, létezik-e egyáltalán valamilyen egyirányú haladás. Székely János azt fejtegeti, hogy a világmindenségnek nincs tudata, így jövőképzete sem, ezért célja sincs, ami felé törekedne. Egyszóval a gondolkodásban lehet ugyan, de a világban nincsen „előre”. Mert az még nem következett be. Az „elől” csak a fejünkben van. Egy vitatkozásra hajlamos személy persze azonnal felvethetné, ha egy katasztrófa következtében az emberiség (mint egyetlen értelmes civilizáció) kihalna, akkor világmindenség csak úgy önmagában létezne anélkül, hogy bárki tudna róla? Ebben az esetben bármiféle világcél, világszellem, esetleg lineáris társadalmi haladás, vagy hogy egyáltalán tartunk valamerre – pusztán fikció. Illúzió. Ekkor már az idő is megszűnik, hiszen az csak valamely struktúrában működhet. E képtelen helyzetben a spirituális tanok lépnek a filozófia helyébe, amelyek azt sugallnák, hogy a felhalmozott tudás-rezgések energiája mégis kialakíthat valamilyen – a világmindenséget befolyásoló – irányító tudatot. Némi megengedhető cinizmussal úgy is fogalmazhatnánk tehát, hogy a játékos kedvű, egyébiránt unatkozó világmindenség előbb-utóbb ismét létrehoz értelmes lényeket. Popper Péter szerint egyébként is érthetetlen, ha az ember időnként nem fordul ezoterikus magyarázatokhoz.
Azt azonban Székely János is elismeri, ha „előre” nincs is, „hátul” viszont csakugyan van; mindaz, ami megtörtént. Ezért a világ hátulról, a saját múltjából épül, előzményeiből összegződik. De hogyan néz ez ki az ember vonatkozásában? Freud szerint az európai civilizáció akkor kezdődött, amikor az ősember féktelen dühében üvöltözött a másikkal, hadonászott a bunkójával –, de nem csapta fejbe. (A tolerancia első megnyilvánulása, mondhatnánk mai szóhasználattal, szép csendben.) Tény, hogy mára sokkal könnyebbé vált a „hátulról” való építkezés, hiszen az emberiség időközben a külső emlékezethordozók számos válfajával gyarapodott (írás, számítógép stb.), ezáltal évezredek tudása áll rendelkezésre. A múltra való ismereteink tehát sokasodnak. Maga az egyirányú történelmi haladás elképzelése azonban bibliai gondolat, a fejlődés koncepciója meg csak valahol az 1600–1700-as évek tájékától eredeztethető, amikor az európaiak új kultúrákat, új társadalmakat fedeztek fel, ez pedig már különféle összehasonlításokat tett lehetővé. Megszilárdult a képlet, mely szerint az egyes ember halandó, de a kultúra maradandó. Ebben nincs is okunk kételkedni, ám ingoványos talajra lépnénk, ha végül azt kérdeznénk, az utóbb eltelt, mondjuk négyszáz év alatt érzelmeink gazdagsága vagy erkölcsünk pallérozottsága terén tapasztalható-e bizonyos előrelépés. Egyszerűbben: jobbá vált-e az ember? Nem tudjuk. A tudósok szerint a társadalmi evolúció rendkívül gyors, biológiailag viszont az ember csak rendkívül lassan változik, néhány tízezer éve például genetikai módosulás gyakorlatilag nem történt. Ennek tudatában kellene tehát kihoznunk magunkból, képességeinkből a legtöbbet. A világ meg, úgy egyáltalán, feltehetően se jobb, se rosszabb, mint korábban.
