Kit támogat az elnökválasztás második körében?
Boris Tadićot 57,5%
Egyikőjüket sem 31,7%
Tomislav Nikolićot 10,8%
Megpróbálom összegezni a mögöttünk lévő hetet. Van két köztársasági elnökjelöltünk, akik 20-án várhatóan „egymásnak esnek” a választás második körében. Volt egy internetes szavazásunk, ahol Boris Tadić körülbelül olyan támogatottságot élvez mint egy, pénteken megjelent, a biztos szavazók körében készített országos felmérésen. A mi, nem reprezentatív felmérésünkből az derül ki, hogy az emberek egyharmada nem szimpatizál sem Boris Tadićtyal, sem Tomislav Nikolićtyal.
A két elnökjelölt különbözőképp kampányol. Tadić az európai integrációról beszél, arról, hogy nem kellene letérni arról az útról, amelyen elindultunk, munkahelyekről stb. Ez egy olyan kampány, amit el tudok képzelni Európa ezen a részén bármelyik országban. Végül is érthető: a gazdasági válság ellenére sem bukott meg (vagy be) ez a rendszer, és ez, valljuk be: teljesítmény.
Vagy mégsem? Ahhoz, hogy megbukjon egy kormány, jobb esetben kell egy alternatív választási lehetőség. Ez lenne Szerbiában Tomislav Nikolić (?).
Köztársasági szinten az történt, amire számítani lehetett. Nikolić haladói (egyre kevésbé értem, hogy mi felé is haladnának) lesznek legtöbben, de annyian azért mégsem, hogy átpártoljanak hozzájuk más pártok, koalíciók, amelyekkel közösen többséget alkotnának. Erre rájött ő is, és azon nyomban – amikor megjelentek az első hírek arról, hogy a szocialista Dačić marad Tadićék mellett – napvilágot láttak a választási csalásról szóló vádak.
Ez komoly dolog. Nem csak arról szól, hogy valaki tíz, száz, ezer vagy néhány ezer szavazócédulát kicserélt, megmásított, szemétbe dobott, hanem az egész rendszer, az ország ellen szól. Ha bizonyítani lehet, akkor kell szólni. Nem, akkor kiáltani kell! De mindaddig, amíg ez egy rossz performance-szá degradált bohózatra hasonlít, addig semmit sem lehet vele elérni. Sőt, fordítva is elsülhet az a bizonyos...
Vasárnap választottunk – ki így, ki úgy. Nem lehetett levegőt kapni a megfigyelőktől a szavazóhelyeken. Ez országszerte is így volt, nem csak az én szavazókörzetemben. Azok a megfigyelők és szavazatszámlálók, akiktől mozdulni sem tudtam (azoknak mondom, akik nem ismerik a választási folyamatot: a pártok is delegálhatnak megfigyelőket, és ezzel a lehetőséggel éltek is), a nap végén aláírták a jegyzőkönyvet. A választási csalásos történet ettől érdekes. Ha ott voltak a megfigyelők, akkor miért nem jelezték hétfő hajnalban, hogy baj van? Egyáltalán miért írták alá a jegyzőkönyvet? Abban biztosak lehetünk, hogy a „haladóknak” mindenütt voltak megfigyelőik. Ha pedig az bizonyosodna be, hogy a szemétben „véletlenül megtalált” szavazólapokhoz közük van, az már bűncselekménynek számít, de a választási eredményen nem változtat – a jegyzőkönyv az jegyzőkönyv.
Nikolić nem akarja elmondani pontosan, hogyan csalt a rendszer. Ez az ügyészség és a rendőrség dolga – mondja. Ebben igazat adhatnék neki, de ha tovább hallgatjuk, kiderül, hogy most már nem is a szemeteskukában meglelt szavazólapokkal van baja, hanem azt állítja, hogy a jegyzőkönyveket hamisították meg – azt nem mondja, hogyan, és azt sem, hogy melyik szavazókörzetekben. Ezt nem lenne túl komplikált ellenőrizni. Ha a Köztársasági Választási Bizottságnál másmilyen jegyzőkönyv van, mint amelyet ők hitelesítettek, az ki fog derül. Vagyis már kiderülhetett volna.
Mindenesetre komoly vádak ezek, amelyekkel akkor kellett volna kiállni a nyilvánosság elé, amikor már biztosak a dolgukban, és következetesen egy dologról beszélnek, mert amíg nem bizonyosodik be az, hogy Nikolićnak van igaza, addig játszhatja a sértődöttet.
Felvetődik a kérdés: Ha Nikolić nem bízik meg ebben a rendszerben, akkor miért nem száll ki? Ha minden szinten, szinte mindent elloptak tőle, akkor miért kampányol még mindig? A lapzártakor éppen aktuális hírek szerint nem lép vissza, újra megméretteti magát. Röpködnek a már jól ismert mondatok, amelyek tüntetésekről szólnak, és az „addig nem megyünk haza, amíg nem mondanak le” gondolattal végződnek. Van egy sanda gyanúm, hogy milyen híreket fogok olvasni a napokban. Jó néhány hír arról szól majd, hogy „a nép azt akarta”, hogy ők ott legyenek a választások második körében, a „nép döntött így...”. Állítólag bekeményítenek. Ha viszont abból indulunk ki, hogy Nikolić a „transzformációja” után az elmúlt négy évben volt már éhségsztrájkoló mártír, utcán békésen ücsörgő tiltakozó és miegymás – meg ha arra is emlékszünk, hogy mindegyik előadását félbehagyta –, akkor ne lepődjünk meg azon, ha a mostani tiltakozása sem fog túl sok embert lázba hozni.
Nikolić arra számított, hogy mindent visz, megkerülhetetlen tényező lesz Szerbiában. Ez nem így történt, most pedig úgy gondolja, hogy ha nem ment az urnák előtt, akkor másként próbálkozik. Ez az egész viszont egy kicsit olyan, mint amikor a gyerekek játék közben megváltoztatják a játékszabályokat, ha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy eredetileg elképzelték.
A gyereknek ezt meg lehet bocsátani.
