Két tízdináros okmánybélyeggel ellátott dokumentumot tartok a kezemben. A bélyegen az ország neve Jugoszláv Föderatív Népköztársaság. Az okmányon cirill betűkkel egy női név áll: Nagy Gizella, alatta magyarul: Magyar Szó.
A dokumentum cirill betűs, 1948. július 10-én adták ki, négyen írták alá, de négyük közül csak Stevan Dedijer nevét tudom kisilabizálni. Ez a hatvannégy éves papír azt bizonyítja, hogy 1947. november 1-je és 1948. június 1-je között a már említett Nagy Gizella több mint jó (više nego dobrim) eredménnyel Belgrádban elvégezte a Tanjug újságíró-tanfolyamát.
„Halál a fasizmusra – Szabadság a népnek!” Abban az időben ez a szlogen még elengedhetetlen része volt minden okmánynak.
Egy másik dokumentumból azt tudom meg, hogy bizonyos Szabó Gizella a Magyar Szó munkatársa. Az újságíró-igazolványt a Szabad Vajdaság Lapkiadó Vállalat adta ki 1945. február 1-jén 173/45-ös számmal. Ebben az áll, hogy Szabó Gizella magyar (mađarica), és Nagyváradon született 1926. december 6-án.
Az a Szabó Gizella, aki a Tanjug oklevelén Nagy Gizellaként szerepel, Szabó Gizellaként – ugyanis lánykori neve és második férje neve is Szabó – velem szemben ül újvidéki lakásának nappalijában. A szomszédos helyiségben – az üvegfalon át látni – beszélget lánya, Gizella és fia, Miklós. Már a lánya is nyugállományba vonult, Németországban élte le élete nagy részét, ott dolgozott orvosként. Miklós is Németországban él, fogorvos.
– Mindketten hazajöttek a díjátadóra. Miklós csaknem kétezer kilométert utazott, hogy itt lehessen, Cuni lányom pedig Budapestről érkezett, ahol idejének nagy részét tölti. Nagyon örülök, hogy itt voltak. Az utóbbi időben kissé nehezebben mozgok, de ez nem akadályoz abban, hogy utazzak. Nagyon szeretek utazni. Most valószínűleg Pestre fogok menni a lányommal.
A sok fekete-fehér fénykép között az asztalon egy kis dobozkában van az Aranytoll és a vele járó oklevél. Ez is cirill betűs, kivéve a nevet.
– Különös számomra, de egyben örülök is, hogy magyarul írták ki a nevemet. Úgy, hogy Szabó Gizellának.
A díj kapcsán beszélgetünk, de nem a díjról. Engem az érdekel, hogyan került a Magyar Szóhoz, milyen volt hatvanöt évvel ezelőtt a szerkesztőségi élet, meg tudott-e élni azokban a háború utáni években az újságíró a béréből, miről lehetett és miről nem lehetett írni...
Négy évig képviselő is volt a parlamentben
– Hajlott korom ellenére szinte mindenre emlékszem. Ezekről a dolgokról már sokat meséltem, és Dudás Károly kérésére a visszaemlékezéseimet is megírtam, a Hét Nap nemrég kezdte közölni a szövegem. Nagyváradról kerültem Óbecsére. A nagybátyám megsebesült és Óbecsén ápolták, majd itt is maradt. Hatan voltunk testvérek. Engem gyerekként elküldtek Óbecsére, és amikor elkezdődött az iskola, a nagybátyám megkérte a szüleimet, hogy hagyjanak nála, tanuljak a becsei iskolában. Így maradtam itt. Nem tudtam, csak magyarul. Jó tanuló voltam, sokat olvastam, jól fogalmaztam, szépen, választékosan beszéltem, ezért gyakran megkértek, hogy szerepeljek, vagy gyűjtési akciókban vegyek részt. A politika nem érdekelt, nem is értettem, mégis akaratlanul kissé belesodródtam. Mivel részt vettem a Jugoszláv Kommunista Szövetség ifjúsági szervezetének munkájában, tizenkilenc évesen politikai képzésre küldtek Újvidékre, én azonban Sóti Pál javaslatára, aki óbecsei volt és jól ismertem, a Magyar Szó napilap szerkesztőségében jelentkeztem. Kek Zsigmond volt a főszerkesztő, ő fogadott. Ez 1944 decemberében történt, a következő év februárjában már munkába is álltam. Emlékszem, 3200 dináros fizetésem volt. Ezen a pénzen fél hálószobabútort lehetett venni.
Szabó Gizellának nem kellett sokat várnia ahhoz, hogy fizetéséből egy egész hálószobabútort vehessen. Az 1949 áprilisában az akkor már Bratsvo-jedinstvo, azaz Testvériség-egység kiadó és nyomdaipari vállalat által meghozott határozat értelmében Szabó, azaz akkor már Nagy Gizella bére 5600 dinár volt.
– Május 1-jétől a Dolgozó Nő havilap főszerkesztőjévé nevezett ki a JKSZ Tartományi Bizottsága, és emiatt változott a fizetésem. Dolgoztam a napilapnak, s mellette szerkesztettem, írtam a Dolgozó Nőt. Kezdetben nehéz volt, de örömmel végeztem a munkám. Sikerült nagy tudósítóhálózatot kiépítenem. Büszke is voltam rá. Egyébként büszke voltam és vagyok ma is arra, hogy a Magyar Szóban én voltam az első újságírónő. Arra is büszke vagyok, hogy én voltam a magyar újságírók közül az egyetlen, aki elvégezte a Tanjug csaknem egyéves tanfolyamát, és tettem ezt úgy, hogy nagyon rosszul beszéltem szerbül. A képzésen én voltam az egyetlen főszerkesztő. A végzősök közül később sokan a diplomáciában helyezkedtek el. Neves tanáraink voltak, mindent megtanultunk, amit egy újságírónak tudnia kell, még gyorsírni is. Engem nem küldtek utána külföldre, hanem visszajöttem Újvidékre. Persze közben szerkesztettem a Dolgozó Nőt. És tudod, még mire vagyok büszke? Arra, hogy a javaslatomra a Magyar Szóban jelent meg az összes akkori jugoszláviai lap közül először a nyugdíjasok oldala. Eleinte nem lehetett mindenről írni, az újságírók tollát a párt tartotta, de lassan ez a szorítás engedett, és a lapban egyre nagyobb teret kapott a politikán kívül más is. Az ötletemet mindenki támogatta, és nemsokára a Dnevnik napilapban, később pedig a többi újságban is helyet kaptak a nyugdíjasok.
Beszélgetés közben pogácsából falatozunk, ásványvizet iszunk hozzá, és nézegetjük a régi fotókat. Egy csoportkép sok Magyar Szó-s újságíróval és nyomdásszal. A legtöbbjüket nem ismerem, akiket viszont igen, azoknak a többsége már elköltözött erről a világról: Vukovics Géza, Gordos Tibor, Fehér Ferenc... Felismerem a képen Burány Nándort, akit nemrég Híd-díjjal tüntettek ki, Piszár Józsefet, Lovas Istvánt... És itt áll közöttük négy hölgy társaságában Szabó Gizi néni is. Mert harminckét évvel ezelőtt, amikor a szárnyaimat bontogatni kezdtem a Magyar Szónál, ő már a fiatalok Gizi nénije volt.
– Kiváló csapattal büszkélkedhettünk, sok jó tollú emberrel, kiváló volt a hangulat. Reggeltől estig dolgoztunk, mégsem panaszkodtunk, senkinek sem esett nehezére a munka. Igaz, abban az időben meg is becsülték az újságírókat, és a keresetünk sem volt alacsony. És ami nagyon fontos volt a számunkra: a fiatalok tiszteltek, becsültek minket, felnéztek az idősebb kollégákra. Manapság nem ezt tapasztalom. Fiatalként tanultunk a nagyoktól, később mi adtuk át a tudásunkat. Jómagam is több újságírót felneveltem, amikor az újvidéki oldal szerkesztője voltam, de korábban is. Közülük többen jó újságírók lettek, egyesek lehet, hogy már nyugdíjba is vonultak, de voltak olyanok is, akiket sajnos el kellett tanácsolni az újságírástól. Emlékszem egy ifjú lányra, aki üres jegyzetfüzettel tért vissza egy kiküldött munkából. Vidékről érkezett iskolásokat kellett volna faggatnia arról, hogyan érzik magukat Újvidéken, miképpen találták fel magukat a városban, van-e szállásuk... Sírva vallotta be, hogy ő szégyellte feltenni a kérdéseket. Volt ilyen is, de szerencsére kevés. Szerettem az újságírást, általa sok embert megismerhettem, sokfelé járhattam. Nyolcvanöt évesen mondhatom, hogy szép, boldog életet éltem. És még valami, amire a legbüszkébb vagyok: a két gyerekem, akikből tisztességes, jó, szorgalmas embereket tudtam nevelni a taposómalomnak nevezett újságírás mellett.
És persze büszke vagyok a díjra is.
