A Magyar Országgyűlés 2010 májusában június 4-ét, a trianoni békediktátum aláírásának napját a Nemzeti Összetartozás Napjává nyilvánította. Az erről szóló törvényben a parlament rögzítette: kötelességének tekinti arra inteni a nemzet élő tagjait és a jövendő nemzedékeket, hogy a Trianon okozta nemzeti tragédiára mindörökké emlékezve, a más nemzetek tagjaiban okkal sérelmeket keltő hibákat is számon tartva, s ezekből okulva, az elmúlt kilencven esztendő küzdelmeiben az összefogás példáiból, a nemzeti megújulás eredményeiből erőt merítve, a nemzeti összetartozás erősítésén munkálkodjanak.
Így szól a törvény, amelyet – ahogyan azt elfogadásakor sokan mondták – tartalommal kellene megtölteni. S a magyar kormány most ezen munkálkodik. Ennek jegyében szervez kétnapos programsorozatot Budapesten, Kossuth téri színes forgataggal, határon túli kézműves kirakodóvásárral, ételkóstolóval a Kárpát-medence gasztronómiai kincseiből, táncházzal, bábszínházzal, kutyasimogató-sátorral, irodalmi beszélgetésekkel és zenés programokkal, ünnepi zászlófelvonással közjogi méltóságok jelenlétében, külhoni és anyaországi fiatalok számára tartandó rendhagyó történelemórával…
A nemzeti összetartozás jegyében támogatja a kormányzat, hogy az anyaországi diákok tanulmányaik során legalább egy alkalommal osztálykirándulást tegyenek határon túli magyarlakta területre, hogy lássák-hallják: magyarok élnek ott is, talán egy picit másként, de magyarul beszélnek, hamburgert is ettek már, ők is kólával szuvasítják a fogukat, s legfeljebb csak egy kicsit érzik magukat magyarabbaknak, mint a magyarországiak…
Kezdeményezések ezek, próbálkozások, hiszen senki sem tudja pontosan, hogyan kell összekovácsolni valamit, ami összetartozik. Az összeillesztést nehezíti, hogy a részek ugyan passzolnak egymáshoz, az illeszkedés mégsem teljes. Itt egy kis görbület, ott egy kis színtörés, amott hiányzik egy-két milliméter… Pedig amúgy egész a kép.
Az egyértelmű, hogy a Nemzeti Összetartozás Napjának meghirdetése szimbolikus gesztus volt. És az is egyértelmű, hogy az összetartozást a központból kell szorgalmazni. Mi ugyanis itt, a végeken, pontosan tudjuk, hogy magyarok vagyunk, s ha ezt a budapesti parlament is kinyilvánítja, annak örülünk ugyan, de nem hat ránk a meglepő újdonság erejével magyarságunk ténye. Legfeljebb annak törvénybe iktatása – de ez egy másik, sokkal szomorúbb történet szerencsés befejezése…
A derűs képet viszont némileg árnyékolja, hogy ugyanott, a Magyar Országgyűlésben már megint (vagy inkább: még mindig) fel tudnak lángolni azok a viták, amelyek egyesek magyar voltát vitatják el. Csak néhány napja annak, hogy a parlamentben ismét azt hallhattuk: nem is magyar egyik-másik képviselő, legfeljebb magyarul védi más nemzetek érdekeit. S ha a „magyar” magyarok magyarsága bármikor megkérdőjelezhető, nincs az a törvény, amely biztosíthatná, hogy a „szerbek”, a „románok” vagy a „szlovákok” magyarsága mindig természetes, magától értendő legyen. Ahhoz a fejekben kellene valamit végérvényesen megváltoztatni.
Mert lehetünk egyik vagy másik pártnak a meggyőződéses vagy alkalmi hívei, hihetünk Istenben vagy az ateizmusban, élhetünk Budapesten, a szerémségi lankákon vagy akár a Kárpátok tövében, meggyőződésünk ezerféle dolgot diktálhat – mégis, a véleményeink különbözősége egyetlen nemzettársunkat sem jogosítja fel arra, hogy magyarságunkat megkérdőjelezze. Nem mellesleg: bennünket sem, hogy bárki magyarságát kétségbe vonjuk…
A Magyar Országgyűlés döntése ehhez jó alap. Jó kereteket biztosít, s a mi dolgunk a kereteket kitölteni. De amikor hétfőn délután fél ötkor, a trianoni békediktátum aláírásának időpontjában magyarországi helyszíneken és külhoni magyarlakta településeken egyszerre kondulnak meg az emlékezés harangjai, jusson eszünkbe: mindenki magyar, aki annak vallja magát. S amíg a harangzúgást követően az összetartozás almafáit ültetik Szarvason, a „Kárpát-haza” közepén, valamint külhonban, Nagyszelmencen, Kisszelmencen, Marosvásárhelyen, Királyhalmán, Csúzán, Szerdahelyen és Őriszigeten, azt kell szem előtt tartanunk: erős, egységes, összetartó nemzet csak akkor leszünk, ha hovatartozásunkat nem kell lépten-nyomon bizonygatnunk. Sem magunk, sem mások előtt.
