Pick Tamás: Ha a történelmi traumák feldolgozatlanok maradnak, ha gyászolni sem lehet igazán, akkor évtizedekig, sőt évszázadokig nem oldódnak meg a problémák (Fotó: Mihájlovits Klára)
Izgalmas életutat mondhat magáénak az 1925-ben született Pick Tamás: a szegedi Pick Szalámigyárat alapító Pick Márk unokájaként, osztrák katolikus és magyar zsidó családból érkezvén a második világháború idején megjárta a munkaszolgálatot, majd Budapesten kezdte meg tanulmányait az akkori József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen.
1948-ban disszidált, és a Zürichi Egyetemen, valamint az ottani Institut für Angewandte Psychologie-n folytatta képzését, míg végül a Melbourne-i Egyetemen végzett pszichológusként. Ausztráliában, majd az Egyesült Államokban dolgozott; egyetemeken tanított, publikációi is ismertek, és magánpraxist is folytatott.
1992-ben tért vissza Magyarországra, azóta Budapesten él. A délszláv háborúk után a Határon Túli Magyarok Hivatalának anyagi támogatásával egy csoportot vezetett a szétzilált drávaszögi magyar településeken azzal a céllal, hogy az ott élőket megtanítsa újra a saját lábukra állni. „Törésvonalba születtem: édesanyám osztrák katolikus, édesapám magyar zsidó volt. Elhatároztam, hogy azokkal a démonokkal fogok foglalkozni, amelyek az egyénekben és teljes nemzetekben olyan borzalmakat okoztak” – olvasható dr. Pick Tamás honlapján. Mi pedig megkerestük, hogy meséljen nekünk életéről, amely részben a mi vidékünkhöz is kapcsolódik.
– A családunk szegedi, de a dédapám Újvidéken született. Addig tudom visszavezetni a családfát, ugyanis az 1848/49-es szabadságharc alatt a levéltár, ahol az iratokat tartották, leégett, így a családomra vonatkozó adatok is megsemmisültek. Dédapám újvidéki születéséről is szegedi dokumentumokból szereztem tudomást.
Ön már a bemutatkozásakor felkelti az ember érdeklődését, hiszen mindenki hallotta már a Pick nevet…
– A nagyapám alapította a Pick Szalámigyárat 1869-ben. Az első világháború végéig a gyárban feldolgozott sertés jó része Bácskából és Bánátból érkezett Szegedre. S éppen ezért a háború után komoly nehézségei is voltak a családnak…
Zsidó származása az 1930-as és 1940-es évek Magyarországán vélhetően nem volt előnyös…
– Több szempontból is határeset voltam. Zsidó családban nevelkedtem, ugyanakkor azonban a szociális piramis csúcsán álltunk. Egyfelől tehát egy megvetett kisebbség, másfelől egy irigyelt társadalmi osztály tagja voltam. Édesapám ismert volt Szegeden, városatyaként is szolgált. Amikor a szegedi Fogadalmi templom épült, a régi templom tornyát (a Demeter-tornyot) le akarták bontani. Édesapám épp Móra Ferenccel sétált a Dóm téren, amikor a munkások a bontáshoz készülődtek. Az író megkérte apámat: járjon közbe a városvezetésnél, hogy elejét vegyék ennek a borzalmas kulturális károkozásnak. És édesapámnak sikerült elérnie, hogy a torony épségben maradjon.
1944. június 6-án, a normandiai partraszállás napján munkaszolgálatra hívtak be. Tudtam már a partraszállásról, amikor vonatra ültem, ezért biztos voltam benne, hogy mindez nem tarthat sokáig, csak ki kell tartani, s megúszhatom. Nagykőrös közelében voltunk, egy lőszerraktárban, ahol vasúti vagonokra kellett felrakodnunk, amikor egy napon a parancsnok, akinek meglehetősen rossz híre volt a munkaszolgálatosok körében, hívatott. Megkérdezte, hogy a szalámis Pick családból származom-e, s hogy egy bizonyos Pick Móriccal rokonságban állok-e. A nagybátyámról volt szó. Ekkor derült ki, hogy a parancsnok életét a nagybátyám az első világháborúban megmentette az olasz fronton, s akkor ő megfogadta, hogy viszonozza a szívességet. Azt a feladatot kaptam, hogy a parancsnok kedvenc, ámde német nyelvű szakácskönyvét lefordítsam magyarra, mert a szakácsnője nem érti. Nem kell sietni – tette hozzá. Így aztán, míg a többiek lőszert pakoltak, én szakácskönyvet fordítottam…
A Dunántúlon egy keretlegény ebédre hívott: ő szegedi volt, s amikor a gazdasági válság idején nem tudtak húst venni, az apám úgy rendelkezett: a szalámigyártás szempontjából nem felhasználható húst nagyon olcsón adják el az embereknek, amiért ez a keretlegény utólag is hálás volt. Egy másik keretlegény, egy tizedes az életemet mentette meg, amikor (midőn éppen a német határ közelében meneteltünk) megüzente: senki ne akarjon azon az éjjelen megszökni, amikor ő van szolgálatban. Hárman megtettük. A többieknek kevesebb mint harmada tért haza…
A borzalmak korában megtapasztalhattam: mindenütt ott van a jó, és mindig vannak jó emberek. Soha nem szabad azt a hibát elkövetni, hogy elhiggyük: csak borzalmak vannak a világban.
A családja számára a háború vége sem hozott megkönnyebbülést…
– Elveszett a gyár, de az volt a kisebbik baj. Édesapám börtönbe került, ütötték-verték… Az osztálykapcsolatok még a nyilas időkben is működtek, használhatóak voltak. Édesapám vadásztársai voltak a Festetics család tagjai. Ennek a családnak volt egy nyilas tagja, akinek volt egy lakása Budapesten. Itt élt édesapám is és én is egy ideig. Amikor a munkaszolgálatból megszöktem, az igazolványomban a Pick nevet „Rieke”-re írtam át, németnek adtam ki magam. Egy szegedi munkásunkat ugyanígy hívták, s annak a családnak is volt egy nyilas érzelmű része. Náluk is laktam egy ideig – mint távoli rokon… De a szocializmus beköszöntével az osztálykapcsolatok felhasználhatóságának vége szakadt.
Évtizedek múltak el, s Ön a derűs pillanatokat eleveníti fel a háború borzalmaiból…
– Ha összehasonlítjuk, hogy mi történt a népirtás után a németek és zsidók között, s mi a törökök és örmények között, sok tanulságot levonhatunk. A második világháború óta egyetlen zsidó sem próbált meg merényletet elkövetni németek ellen. A törökök ezt nem mondhatják el az örményekkel kapcsolatban. Ennek oka, hogy a németek nemcsak elismerték a népirtást, hanem azon voltak, hogy a népesség minél szélesebb rétegeiben egyértelművé tegyék, mi történt. Ugyanezt a törökök nem tették meg. Beismerés és bocsánatkérés kell ahhoz, hogy az egyik nemzet megbocsásson a másiknak.
Amikor Nyírő József újratemetéséről vagy arról hallok, hogy szobrot állítanának Prohászka Ottokárnak, hihetetlen botránynak tartom. Közülük Nyírő ügye a kevésbé felzaklató, hiszen nem volt nagy író, de egy-két elfogadható alkotása van. Prohászka azonban még nálánál is jelentéktelenebb alkotó volt, ráadásul energiái nagy részét arra használta, hogy gyűlöletet fröcsköljön mindenfelé.
Hogyan történhetett meg, hogy ezek az irracionális gyűlöletek a 20. század végén, a 21. század elején ismét ilyen intenzitással lángoltak fel?
– A gyűlölet bármikor fellángolhat. Az egyik legkorábbi, erre irányuló vizsgálatot az Egyesült Államok déli részein végezték el kutatók a 20. század elején. A lincselések számát és a gyapot árát vetették össze. Megállapították: ahogyan csökkent a gyapot ára, úgy emelkedett a lincselések száma. És fordítva. Nem véletlen, hogy előbb volt a gazdasági világválság 1929-ben, s utána 1933-ban Hitler hatalomra került. Ha nem lett volna a depresszió, nem lett volna Hitler sem. Ha baj van, akkor bűnbak kell. Minden társadalomban.
Akkor csak rendbe kell tenni a gazdaságot, és minden megoldódik?
– Persze, hogy nem. Számtalan más tényező is közrejátszik. Alapelv, hogy könnyebb gyűlölni azt, amit nem ismerünk. De a délszláv háborúk bebizonyították: a személyes ismeretség nem elég ahhoz, hogy elkerülhetőek legyenek a borzalmak. Az a baj, hogy ebben a térségben nincs meg az a politikai tradíció, amely képes lenne ellenállni a gyűlöletnek. Zéró toleranciát kell hirdetni a gyűlöletbeszéddel szemben. Már Heinrich Heine tudta, amikor figyelmeztetett: ahol könyveket égetnek, embereket is fognak.
Biztos, hogy a zéró tolerancia a megoldás? Hiszen ezzel gátat szabhatunk a frusztrációk kibeszélésének is…
– Ha zárt ajtók mögött valaki előítéletes dolgot mond, azt nem úgy kell megítélni, mint azt, ha valaki nyilvánosság előtt felszólalva beszédet tart, vagy publikál. A zéró toleranciát természetesen csak az utóbbira terjeszteném ki. Jóval kevésbé kellene megértőnek lenni a gyűlölettel szemben, mint amennyire ez a társadalom teszi.
Hogyan lehetne elérni, hogy megszűnjön a gyűlölködés?
– Javítani lehet a helyzeten, de a hibákat teljesen kiküszöbölni nem. Meg kell elégednünk azzal, hogy korlátok között tartsuk a nem kívánatos jelenségeket. Törvénykezési változtatásokra mindenképpen szükség volna.
Talán nem is mindig a gyűlölködés okozza a bajokat; az előítéletesség sokkal gyakrabban konfliktusforrás…
– Erre is van számos példa. Nem is olyan régen jártam az oktatási államtitkárságon, egy projektről tárgyaltam. A megbeszélés végén, amikor már az ajtóban álltam, a beszélgetés a vegyesházasságokra terelődött. Azt taglaltuk, hogy zsidók nagyon gyakran házasodnak nem zsidókkal, míg a cigányok és nem cigányok házassága igen ritka. Az egyik vendéglátóm megjegyezte: Wass Albert is megírta, hogy a zsidó férfiak azért nősülnek szívesen nem zsidó asszonyokkal, mert a zsidó nők lusták… Később írtam egy levelet az illetőnek, amelyben idéztem neki Wass olyan szövegrészleteit, amelyekből félreérthetetlenné vált, hogy ideológiailag ő hol is állt. Azonnal válaszolt, bocsánatot kért. Örültem, hogy szóvá tettem a dolgot, mert megértette, mert elnézést kért valamiért, amiről talán észre sem vette, hogy az előítéletesség mondatja vele. Azt is mérlegelni kell, hogy lesz-e hatása annak, ha szólunk. De ha az illető értelmes és jóindulatú, van értelme a figyelemfelhívásnak.
Sokszor, sokan mondják, hogy ma egész népcsoportoknak, társadalmi csoportoknak van félnivalója. Valóban így van ez?
– Igen. Ha cigány volnék Északkelet-Magyarországon, félnék, még akkor is, ha a falumban a többséghez tartoznék. De ugyanott, ugyanabban a helységben nem cigányként is félnék. Ördögi kör ez, az egyik félelem a másikat gerjeszti. A kisebbségi közösségben mindig megvan az elnyomás érzése, amely eltérő módon nyilvánul meg. Sztereotipikus, hogy például a cigányok csoportban reagálnak, míg a zsidók ezt nem teszik. Ugyanakkor Izraelben ugyanígy, csoportba tömörülnek ők is a vélt vagy valós félelmekkel szemben. Izrael borzalmas agresszivitása abban az eltökéltségben gyökerezik, hogy a zsidók nem akarják ismételten megélni az áldozat szerepét, s ha nem lehet elkerülni a konfliktust, inkább elkövetők akarnak lenni, mint áldozatok. Márpedig ez nem megoldás. Ha a történelmi traumák feldolgozatlanok maradnak, ha gyászolni sem lehet igazán, mert tagadják a traumák megtörténtét is, ha a kisebbség megaláztatást él át, s ha ezt nem lehet kimondani, akkor évtizedekig, sőt évszázadokig nem oldódnak meg a problémák – látjuk például, hogy a szerbek mindmáig győzelemként értékelik a rigómezei csatát (hiszen megnyerték az égi királyságot), s azt is, hogy ez milyen hosszú távon okoz traumákat…
Sajátos helyzet ez: látunk jelenségeket, ismerjük azok történelmi, társadalmi és pszichológiai mozgatórugóit, s mégis: egyénként és társadalomként sem vagyunk képesek felülemelkedni a traumákon…
– A német példa mutatja, hogy ez mégis lehetséges. Sajnos, ez a szembenézés valószínűleg csak akkor következhet be, ha nagyon nagyok voltak a borzalmak. Ilyen szempontból érdekel, hogyan alakulnak a dolgok a volt Jugoszláviában. A délszláv példa egyébként is kiváló: ha az ember megnézi, hol voltak igazán nagy vérengzések az 1990-es évek háborúiban, látja, hogy ugyanazokon a helyszíneken, ahol az 1940-es években a másik nemzet követte el ugyanazokat a borzalmakat. A bocsánatkérés jelenti a megoldást. Mindenkinek mindenkitől bocsánatot kell kérnie. A mai magyar társadalomban is. Kellene egy ünnepnap, amely a bocsánatkérés napja volna, hiszen mindenkinek mindenkivel szemben van tartozása. Prominens zsidóknak illene bocsánatot kérniük a magyar társadalomtól azért, amit a zsidók az ÁVH tagjaiként elkövettek, a katolikus egyháznak bocsánatot kellene kérnie Prohászka Ottokár miatt és így tovább. Mindenkinek mindenkitől.
