A péterrévei történteken elgondolkodva egykori tanárom, Nemeshegyi Péter atya szavai jutnak eszembe, miszerint nincs nagyobb öröm az életben, mint egy igazán, gyökeresen jó emberrel találkozni, annak szeretetében melegedni, igaz megbecsülésében és önzetlen barátságában saját embervoltunk értékére ébredni. Egy ilyen csoda történhetett a péterrévei közösséggel is. Azonban a jótól nehezen tudunk megválni, és az ismeretlentől való félelmünkben gyakran görcsösen kapaszkodunk e csodába, alkalomadtán megfojtva azt.
A történteket és az előzményeket, akárha csak nagyzoltan is a sajtón keresztül a nagyérdemű már ismeri, míg az okok homályosak maradtak. Ugyanakkor az előzményeket illetőleg nem kenyerem azon rágódni, hogy az érintettek közül ki milyen ember. Egy biztos, a pap is ember, ugyanúgy lélegzik, eszik, iszik, jár, beszél, álmodik és vágyakozik, mint bárki más. Ugyanúgy vannak jó tulajdonságai, mint hibái is, annyi különbséggel, hogy életét visszavonhatatlanul felajánlotta Isten szolgálatába, és megannyi lemondás árán egy olyan hivatást választott, amelyben elvárják, hogy emberibb legyen az embernél. S mindezt egy olyan élvezeteket hajszoló, erőszakot és pénzt imádó, nemiséget kiélő, minden áldozattól irtózó társadalmi légkörben teszik, amelyben sokszor nehéz embernek maradni.
Kétségtelen, hogy nem könnyű a mai világban papnak lenni. A legkülönfélébb várakozással tekintünk a papokra: van, aki erélyes vezéregyéniséget, egyesek megértő jó barátot, mások hagyományok őrzőjét, új világ hírnökét, imádságba merülő szentet keresnek benne. Ugyanakkor a modern szekularizált, szertartásoktól irtózó társadalom nem a múltban, hanem a jövőben keresi ideálját, s mintegy régi idők képviselőjeként tekintve a papra, elfordul tőle.
Kétségtelen, hogy nem könnyű a mai világban papnak lenni. Őrült tempóban égő világunkban sok és erős a kísértés. De ők sem angyalok, hanem csak emberek, minden óvintézkedés, évezredes tapasztalat ellenére néha konkoly keveredik a búzába. Gondoljunk csak az egyház tekintélyét igencsak megtépázó pedofilbotrányokra, de sokan hallhattak már lopással, vagy más bűncselekményekkel, vagy akár alkoholizmussal vádolt papokról is. Esztelenség lenne azt állítani, hogy bárki is azért választotta ezt a hivatást, hogy végül eltévelyedjen, vagy valamilyen förtelmes bűnt kövessen el, aláásva az egyház tekintélyét. Azonban a konkollyal a búzát is kitépjük.
Kétségtelen, hogy nem könnyű a mai világban papnak lenni, hiszen a papnövendékek a fogadalomtételkor nemcsak a hitre tesznek esküt, hanem a püspöknek/elöljárónak való engedelmességre, egy adott területre (egyházmegye vagy szerzetesrend), és utoljára, de nem utolsósorban a nőtlenségre. A lemondás beárnyékolja életüket, szinte megválnak önmaguktól. És nem könnyű egy olyan világban papnak lenni, ahol egyre nagyobb a paphiány, de ha nem lenne így, akkor is képtelenség lenne mindenki igényét – még jogos igényét is – kielégíteni.
Szilárd atya kisegítő papként érkezett Péterrévére, és nem plébánosként. Az egyháznak valószínűleg más tervei voltak vele. Ugyanakkor egy plébános kinevezéséről a megyéspüspök dönt, és döntésének helyességét ellenőrizheti az esperesekkel, papokkal vagy a hívőkkel történő tanácskozással. A döntések pedig általában nem hirtelen, máról holnapra születnek, hanem gyakran hetek, hónapok mérlegelésének eredményeként. Azonban e mérlegelési folyamatokból mi laikusok gyakran nem veszünk észre semmit, hiszen az egyház egy hierarchikus rend. Ugyanúgy megvan a saját törvénykezése és eljárási rendje, mint egy államnak. Két évezred szokása áll mögötte. Hiába minden tiltakozás, petíció, a döntés döntés marad, kiváltképp, ha azt már sokkal korábban meghozták, mint azt mi laikusok megtudtuk. Ha nem így cselekedne, saját tekintélyét rombolná le, hiszen világra kürtölné, hogy egy kis tiltakozással bármit el lehet érni, meg lehet változtatni. Ekkor pedig szükségszerűen elveszítené két évezredes identitását, és megszűnne létezni. Ha viszont nem engednek a közösségnek, sokan elfordulhatnak az egyháztól. Lehetetlen mindenki igényét kielégíteni.
A történetben a legnehezebb talán Szilárd atyának, hiszen engedelmességgel tartozik feljebbvalójának, és nehéz lehet elszakadni egy olyan közösségtől, amelyet szeret, és amely szereti őt. A sajtóvisszhang és a görcsös ragaszkodás pedig csak nehezíthetett helyzetén, szenvedést okozhatott, miközben nem tett mást, mint hivatását gyakorolta. Jó emberként. Talán mert Ő is tudja azt, amire egykori tanárom tanított, hogy annál nincs nagyobb, tisztább, maradandóbb öröm, mint amikor mi magunk képesek vagyunk kibújni önzésünk csigaházából, és igazán jó emberként viselkedni. Nem azért, hogy dicsérjenek, nem azért, hogy hasznunk legyen belőle, nem is azért, hogy magunkban tetszelegjünk, hanem azért, mert jó jónak lenni.
