Mielőtt kiépült az autópálya, úton-útfélen árultak az élelmesek a várakozóknak gyümölcsöt, üdítőt, péksüteményt… (Fotó: Nyári Péter)
Megint oda-vissza áramlik a Nyugaton dolgozó vendégmunkások tömege a horgos–röszkei határátkelőn. Órákra beszorulnak a több kilométeres sorokba, várakoznak a tűző napon, sokszor étlen-szomjan.
Évről évre írunk róluk. Minden, ilyen népvándorlás idején elmondjuk, mennyire mostoha körülmények között kénytelenek tölteni ezeket a kínkeserves órákat. Évtizedek óta. Időközben Magyarország uniós lett, Szerbia felsorakozóban van, kiépült az autópálya – azt hinné hát az ember, hogy javultak a határátkelés körülményei, illetve enyhültek a gyötrelmei.
Mindössze 20-25 perc a várakozási idő – jött a jó hír a határról, gyorsan és örömmel vágtunk neki az útnak. Csakhogy mire odaértünk, már tömött sorokban álltak a járművek. Csigalassúsággal araszoltunk, és hosszú időre lecövekeltünk jóval a magyar sorompók előtt. Egy elegáns buszról csinos hölgy libbent le, az illemhelyet keresve. Mutattam neki, el is kísértem, ott azonban rögtön lehervadt arcunkról a mosoly. Kizárólag 1 euróssal lehetett volna kinyitni az ajtót, ha lett volna valamelyikünknél ilyen pénzérme. Az útlevélkezelőt kérdeztem, van-e másik vécé, mire ő tagadóan a fejét rázta. Egy utasszállító kombi vezetője jóindulatúan kiszólt: keressünk régi 5 dinárost, azzal is nyílik… Neki van netán? Megvennénk. De neki sem volt.
Közben gyülekeztek nők és férfiak az 1 eurós toalett előtt, a férfiak türelmetlenebbje hátra slattyogott, ott a kamionsofőrök diszkréten elfordították a fejüket. A nők türelmetlenebbje bokor után sóhajtozott. A csinos hölgy dacosan felvetette a fejét: megyek kéregetni!
Végig járta a buszokat, hamarosan boldogan jött vissza egy pénzérmével, és mindenkit beterelt a vécére. Tódult a jó nép, volt, aki csak felfrissülni jött be, csap alá tartva a csuklóit. Egyetlen euró csodákat művelt. És ha nem talált volna a „kéregető” hölgy? Rágondolni is rossz, hiszen utána még több mint egy órát rostokoltunk az átkelőn!
Aki elhagyja a határ előtti utolsó benzinkutat, és nincs nála étel, hűsítő ital, az hagyjon fel minden reménnyel. Hiába szárad ki a torka, nincs sehol egy üveg ásványvíz – persze, vízcsap se. Hasztalan bőg a gyerek, hogy éhen hal, nem tudunk neki venni egy péksüteményt vagy egy doboz kekszet. Hogy miért nem elemózsiával megrakottan indultunk útnak? Például azért, mert a busznak menetrendje van, és aszerint már rég úti célunknál kéne lennünk. A határhelyzet azonban felboríthat mindenféle menetrendet. A busz áll a tűző napon, mi is ott sülünk, sehol egy árnyék, egy pad, egy vécé, egy boltocska… bármi, ami enyhülést hozhatna a kínjainkra. Amióta kerítés övezi az autópályát, már az út menti bokrok árnyékába se lehet elhúzódni.
Csoda-e, ha ezekben az áldatlan és gyakran megalázó élethelyzetekben rosszul lesz valaki? Ilyenkor a horgosi egészségügyi állomást riasztják.
– Minket nagyon megterhel a határátkelő, és gyengíti a horgosi egészségügyi ellátást, mert amikor oda riasztanak bennünket, akkor orvos nélkül marad a falu. Bonyolítja a helyzetet, hogy az autópályán hatalmasat kell kerülnie az orvosnak. Nekünk volt ugyan egy kis rendelőnk a határon, de nem kaptunk jóváhagyást a létszámbővítésre, a közös költségek túl magasak voltak, és amikor beköltözött egy spedíció, akkor visszaadtuk a rendelőt. Pedig a határ kimenő oldalán mindenképpen kellene lenni egy kis rendelőnek, ahol legalább egy egészségügyi technikus elláthatná a kisebb sérüléseket. Vagy egy gyógyszertárnak, mert aki beáll a sorba, már nem tud visszajönni a benzinkútig, nem tud vizet se venni. A kis gyógyszertárral az alapellátást meg lehetne oldani: a várakozók vehetnének alapvető higiéniai szereket, például fertőtlenítőt, WC-papírt, papír zsebkendőt, de lenne gyermektápszer, pelenka, ásványvíz, üdítő és természetesen lázcsillapító, hashajtó, s mindenképpen kötszer – sorolta dr. Körmöczi László, a horgosi egészségügyi állomást is magában foglaló Magyarkanizsai Egészségház igazgatója.
Arra az újságírói megjegyzésre, hogy állítólag az uniós előírások nem engedélyeznek a határon semmiféle árusítást, azt válaszolta: akkor legyen 3 méterre a határzóna előtt, de mindenképpen szükség lenne egy ilyen ellátóra, ahol ugyanakkor a betegeket is megvizsgálhatnák.
– Most hol vizsgálják meg a határon azt, akihez orvost hívnak?
– A földön. De hát mindenki szeme láttára nem lehet levetkőztetni a beteget! Amikor állami segítséget kértünk a problémák megoldására, a létszámbővítésre, akkor azt mondták, hogy az egészségügyi ellátást a lakosság számarányához viszonyítják. De hát nekünk itt van a napi több ezer átkelő! Nem is értem: fitopatológus, állatorvos kötelezően van a határon. Emberorvosra nincs szükség – mondta keserűen az igazgató.
Szerinte van megoldás az égető problémákra – és kell is lennie, mert nagy a fertőzésveszély is –, mobilvécéket és vízcsapokat kell elhelyezni 100-200 méterenként, megnyitni egy kis gyógyszertár-félét az alapellátásra (egy defibrillátorral, vérnyomásmérővel és egyéb szükséges egészségügyi alapeszközökkel), ami egyúttal elláthatná a várakozókat a legalapvetőbb dolgokkal. Nem a nyerészkedés végett, hanem az emberségesebb körülmények érdekében – jegyezte meg dr. Körmöczi László.
Sok ezer ember kínjait enyhítené, ha javaslatai valóra válhatnának.
