„Én, mint tősgyökeres szerb, aki Likából származik, Újvidéken él és dolgozik, tehát egy jöttment, szeretném megkérni az urakat ott Belgrádban, hogy foglalkozzanak inkább a politikával és a gazdasággal a Duna és a Száva túloldalán. Tényleg elegem van önökből. És akkor még csodálkoznak, amiért ennyi vajdasági elszakadna önöktől. Itt van, én is egy vagyok közülük. Szó sincs itt nacionalizmusról! Különösen nem vajdaságiról. Én vagyok a bizonyíték, történelmi nehézségek között ideköltöztem, családot alapítottam, itt élek és dolgozok polgártársaimmal. Újvidéki lettem (hála istennek) és teljes mértékben megértem az emberek többségének felháborodását. Hagyják Vajdaságot lélegezni, különben az is elszökik önöktől.”
Ez az olvasói kommentár a B92 internetes oldalon jelent meg az újdonsült hatalom vajdasági játszadozásai kapcsán és sok mindenről árulkodik. Leginkább arról, hogy a jelen lévő ellentét Vajdaság és Belgrád között, amely valamilyen formában hosszú ideje jelen van, tovább mélyül, amiben nem kis szerepe van az újramázolt vörös-fekete koalíciónak.
Miután a vajdasági kormányalakítás előestéjén az alkotmánybíróság meghozta szégyenteljes döntését, amelynek célja és következménye a tartományi hatalom hatásköreinek szűkítése és működésének ellehetetlenítése volt, az új többség égre-földre esküdözött, hogy ehhez nekik semmi közük, ők semmilyen nyomást nem gyakoroltak az alkotmánybírákra, hiszen Szerbiában az igazságszolgáltatás független (gondolom hasonlóan, mint a jegybank). Még ha akadt is közöttünk olyan, aki elhitte nekik ezt az esküdözést, az azóta eltelt időszakban világossá válhatott, hogy nem mondtak igazat. És az is világossá vált, hogy a július 8-i alkotmánybírósági döntés nem egy folyamat betetőzése volt, csupán annak a kezdete. Az akkor íródott Joghurtforradalom 2012 című írásom után egy jóindulatú reagálásban hívták fel a figyelmemet arra, hogy a joghurtforradalom évfordulója majd csak októberben lesz, ugyanis 1989. július 9-én a „koszovói” szerbeknek csak az első tüntetése volt Újvidéken. Ezzel tökéletesen tisztában vagyok és a forgatókönyv most is megegyezik, az ominózus döntés az „első tüntetés” volt, az első lépés egy álnok sakkjátszmában, amelynek a célja Vajdaság ellehetetlenítése, vagy ahogy Slobo papa mondta volt: Szerbia egyesítése. Ebben a sakkjátszmában pedig a jelenlegi állás szerint van egy belgrádi hatalom, szocialistákból, haladókból és régiósokból és van egy vajdasági, demokratákból, ligából és VMSZ-ből. E két opció áll egymással szemben. Miután Bojan Pajtić kihagyta a tartományi hatalomból a DP-től elpártolt szocialistákat, most a belgrádi csapat a vajdasági önkormányzatok erőszakos átalakításával igyekszik bekeríteni a tartományt. A cél, hogy a vajdasági hatalmat minden oldalról, Újvidéken, Zomborban, Nagybecskereken, sőt, ha lehet, akkor Szabadkán és még egy sor városban a belgrádi hatalomtartók vegyék körül.
Ha sikerülne egy ilyen felállást meghonosítani, akkor indulhatna az offenzíva. Belgrád a megfelelő színezetű önkormányzatokhoz „jó lenne”, azok pénzt kapnának, beruházókat, fejlődnének, a többiek elmaradnának (ismerős helyzet, az 1996-os választások után valami hasonló taktikát választott Milošević is). Vajdaság nemhogy hét százalékot de még csipiszt sem kapna, sőt miután a hatásköreit megtépázták, túl sok mindenbe beleszólása sem lenne és itt maradna Vajdaság közepén, a Duna partján mint bábintézmény (amire szintén emlékezhetünk).
Kissé talán összeesküvés-elmélet szagú ez a levezetés, de ha átgondoljuk, pontosan ilyen irányba haladnak a dolgok. Dačić az elmúlt napokban többször is elismételte, nem állnak el a helyi hatalmi struktúrák átalakításától és biztosak lehetünk benne, hogy azt bármi áron végig is viszik, akár fenyegetéssel, képviselők megvásárlásával is, amiről már most hallhatunk híreket.
Persze érdekes a dolgot a másik oldalról is megvizsgálni. Pajtić biztosan nem volt naiv, amikor úgy döntött, hogy kihagyja az SZSZP-t a tartományi hatalomból, tudhatta, hogy ez következik. Valószínűleg rájátszott a vajdasági kártyára, amivel ő is hozzájárult a helyzet kiéleződéséhez, de ez érthető is, hiszen Vajdaságban a demokraták nyertek, méghozzá hatalmas fölénnyel, az elnökválasztást Vajdaságban szintén nem Nikolić nyerte meg. Emlékeztetőül azt is tegyük hozzá, hogy az aktuális alkotmányt a róla szóló népszavazáson – amely alkotmánnyal ugye nem összeegyeztethetőek a vajdasági hatáskörök – Vajdaságban elutasították. Pajtić, akinek párton belül is gondjai voltak túlságosan autonomista nézetei miatt, most csupán él a lehetőséggel és azon a pályán igyekszik pontokat szerezni, ahol a demokraták jól állnak.
A Dačić által ismertetett kormányprogramnak vannak pozitív pontjai, de számomra édeskevés az a megállapítás, mely szerint „az új kormány tiszteletben tartja Vajdaság autonómiáját és együttműködik a tartományi hatalommal”, mint ahogyan az is, mely szerint „a kormány a kisebbségi jogok előmozdításán fog ügyködni”. Milošević is „tiszteletben tartotta” az autonómiát, a kisebbségek meg „Európában a legnagyobb jogkörökkel rendelkeztek”. Miközben az egykori vörös-fekete koalíció tagjai igyekeznek lemosni magukról ezt a jelzőt, viselkedésükből a régi reflexek köszönnek vissza. Leváltanak, központosítanak, megváltoztatnak, akár Európa álláspontjával is szembe menve. Vesna Pešić figyelmeztet: mivel a szerb nemzetpolitika eleve teljesíthetetlen célokat tűz ki maga elé, ezért megmaradásának lényege, hogy folytonosan újabb válságokat teremt maga körül. Miután a külső ellenség elfogyott, maradt a belső, a Dačić–Nikolić tengely (Dinkićnek mindegy, csak hatalmon legyen) pedig most, hatalma teljében érezve magát a vajdasági tűzzel kezdett el játszadozni. Azt pedig valamennyien hallottuk, hogy az a gyerek, aki sokat játszik a tűzzel, bepisil éjszaka.
