Szerbia egy lépésre van az államcsődtől – nyilatkozta a héten Vladimir Gligorov neves közgazdász. Sőt azzal, hogy a világ fontos hitelminősítő intézetei közül kettő – a Standard & Poor’s és a Fitch – leminősítette az ország hitelképességét, megelőlegezte a csődöt, abba a kategóriába ugyanis, ahova Szerbiát sorolták, igazából a csődbe jutott országok kerülnek.
E két intézet és társaik azt kísérik figyelemmel, hogy egy-egy országnak mennyi külföldi adóssága van, képes-e azt törleszteni, s ennek viszonylatában döntik el a hitelezők, hogy milyen feltételekkel juttatják az országot újabb hitelekhez.
Mindazonáltal – mondja Gligorov – az első hallásra szörnyűnek hangzó csőd kifejezés nem ugyanazt jelenti, mint egy-egy cég esetében, tehát nem zárják be azt az országot (bár egyes esetekben megfontolandó lenne), s nem helyezik jelzálog alá és adják el az ország vagyonát vagy lakosságát. Ellenben a felhalmozódott adósságait átütemezik, megvizsgálják, milyen feltételekkel tud levegőhöz jutni, hogy aztán természetesen folytassa a hitelek törlesztését, mert mint tudjuk, az adósság nem vész el…
Felmerül a kérdés: hogyan jutottunk ebbe a helyzetbe, és mi lenne a kiút?
Az első kérdésre a választ nem nehéz megfogalmazni. Szerbia a tranzíció ördögi körébe keveredett mintegy két évtizeddel ezelőtt, és ebből nemcsak nem tud, nem is nagyon akar kitörni.
Jobb a biztos tengődés, mint a bizonytalan fejlődés – ez ügyben sok esetben konszenzus van a lakosság és a politikusok között, ez egy olyan tranzíciós vírus, ami az egykori keleti tömb minden országára jellemző. Legyen csak nyitva az a gyár, nem baj, ha nincs termelés, ha bárkit is ki akarnak rúgni, megyünk sztrájkolunk, a bérek ugyan késnek, de legalább időnként vannak, mellette meg majd kezdünk valamit. Tetszik vagy sem, a lakosság jelentős része esetében fellelhető ez a posztkommunista mentalitás, nevezzük titoizmusnak vagy kádárizmusnak. Az embereknek nincs kedvük átképezni magukat, ódzkodnak az újdonságoktól, a számítógépes vezérléstől, ők csak szeretnék ledolgozni a napi nyolc órájukat, azután szépen nyugdíjba vonulni.
Ez számadatokkal is alátámasztható. Egy felmérés szerint Szerbiában az állami szféra dolgozói fejenként napi két és fél órányi effektív munkát végeznek el, de ez a szám a magánszféra esetében is mindössze öt óra az elméletileg nyolcórás munkaidőből.
De nem is az emberekkel van a fő gond, a politikum, a mindenkori hatalom az, amelynek konkrét lépéseket kell tennie, és emlékezhetünk rá, hogy a Đinđić-kormány rövid regnálását leszámítva, a kormányok mindig is inkább a lakosság kegyeit keresték, komolyabb, mélyebb szerkezeti átalakításokba nem vágtak bele.
A gondok megoldását azonban, tetszik ez vagy sem a parlamentben ülő hölgyeknek és uraknak, nem lehet a végtelenségig elodázni, ma már recseg-ropog az állam hajója. Ezt jelzi a két hitelminősítő értékelése. Nem azért dolgozik keveset a szerbiai átlagpolgár, mert munkakerülő, hanem azért, mert munka egészen egyszerűen nincs. A gyárak állnak, a termelés pang, a munka nélkül tengődő, hirdetéseket böngésző emberek pedig nem találnak állásajánlatokat.
Az állam viszont, mint egy régmúltból itt ragadt dinoszaurusz, továbbra is zabál, csak most már önmagát kezdi felemészteni.
Az állami szférát túlduzzasztották, akit csak lehetett, a pártok „benyomtak” egy-egy munkahelyre, legalább 160 kormányügynökség működik, de hogy mivel foglalkoznak, az ég tudja, ami pedig a béreket illeti, azok a Költségvetési Tanács szerint 40 százalékkal magasabbak, mint a magáncégeknél. Ehhez kell még hozzávenni a költségvetési felhasználókat, az egészségügyet és az oktatásügyet, sőt a nyugdíjasokat is, a nyugdíjalapban ugyanis évek óta nincs elég pénz, a nyugdíjteher egyharmadát az állami büdzséből fizetik. Tehát a kisebb bérű és kisebb létszámú „privátnál” dolgozók tartják el a túlfizetett és túlméretezett állami alkalmazottakat.
Na de térjünk vissza az államcsődhöz. A helyzet állása szerint Szerbia nem képes külföldi adósságait a szükséges ütemben törleszteni, ugyanakkor a kormány két kézzel tiltakozik mindenféle megszorítás ellen. Szó sem lehet áremelésről, a bérek és a nyugdíjak befagyasztásáról, leépítésekről és így tovább. Itt jutunk el odáig, hogy az egyetlen megmaradt lehetőség a pénzhez jutáshoz nem más, mint a világ pénzügyi csendőrének gúnyolt Nemzetközi Valutaalap. Jelen helyzetben tőlük kaphatunk hitelt a legkedvezőbb feltételekkel. A napokban elhangzott, hogy inkább az oroszokhoz kellene fordulni, ezzel viszont az a gond, hogy Moszkva rosszabb feltételek mellett, magasabb kamatlábbal hitelezne, ráadásul további feltételeket is támasztana, úgymint: az általa pénzelt beruházások esetében a kivitelezők is orosz cégek kell, hogy legyenek, tehát a szerbiai vállalatok és velük együtt a szerbiai dolgozók elesnek a munkalehetőségtől. Ha pedig nem tudunk törleszteni, Putyin nem szívbajos, nyilvánvalóan a pénz helyett elfogad mást is, például az energetikai rendszert vagy a Telekomot.
Marad tehát az IMF. Ők nem kötelezik Szerbiát a fenti dolgokra, ellenben más feltételeik vannak: áfanövelés, adóreform, nyugdíjreform, az állami szféra karcsúsítása. Itt zárul be a kör.
A kormánynak két lehetősége van: az egyik az, hogy tárgyalni kezd a Valutaalappal és belevág a reformokba. A népnek ez fájni fog, nehéz lesz, a kormány népszerűtlen lesz, később viszont az ország elindulhat végre előre. A másik opció az „orosz testvérekkel” kötendő paktum. Akkor fenn lehet még tartani egy ideig a jelenlegi látszatot, a szekér még eldöcög valameddig, aztán mire feleszmélünk, az állami vagyon már orosz kézben lesz. Ja, és mindezen túl előbb vagy utóbb ebben az esetben is elkerülhetetlen lesz a reform.
A hatalom választhat a rossz és a még rosszabb változat között. Eddigi tapasztalataink nem sok okot adnak az optimizmusra.
