Körülbelül ez az, amit a helyszínre kiérkező rendőrnek is elmondtam. Amikor hívtam őket, rögtön azzal kezdtem, hogy 15 ezer dinárnál nagyobb összegről van szó, ne tegyék le a telefont, és hogy betörésről van szó, nem az utcán csórták el tőlem a fémparipát. A helyszínre érkező rendőr viszonylag korrekt volt. Elbeszélgettünk. Elmesélte, hogyan lopták el tőle is a biciklijét a tömbházuk pincéjéből. Külön jelentést nem kellett tennem másnap, ez már akkor megtörtént, miután jelentett a központnak, majd az „illetékes kollégájával” is beszélt. Itt lett vége a történetnek. Azzal váltunk el, hogy ennek jobban utánanéznek. Akármit is jelentsen ez.
Eltelt egy hónap. Meg egy kicsi. Jött a szerkesztőségbe egy rendőrségi közlemény, amely szerint a szabadkai rendőrség kerékpártolvajokat fülelt le, olyanokat is, akik Újvidéken adtak tovább a szajrén. Ebből következtettem arra, hogy lehet, de csak lehet, hogy valóban történt valami. Ezen és ezen a helyszínen lehet tudakozni, megnézni a lefoglalt bicajokat, állt a közleményben. Interneten 10 perc alatt öt üzenetet kaptak, hogy ilyen is történik Szabadkán, el sem hiszik az emberek, hogy a helyi rendőrség is foglalkozik ilyen „piti ügyekkel”, és nem csak a belgrádi rendőrség keresi a japán világutazó kerékpárját. A hírhez kapcsolt kommentárok nagy része arról szólt, hogy szerintük ez csak egy Dačić-féle propagandafogás kicsiben. Akárhogy is – gondoltam magamban –, én útnak indultam. Kampány, nem kampány, megnézzük.
Az első helyen természetesen továbbküldtek a másodikra. Itt sem tudnak semmit, jöjjek vissza a jövő héten. Biciklik voltak itt is, ott is. Pontosabban biciklinek nevezett csotrogányok, amelyek több éve a szabad ég alatt rozsdásodnak. A közleményben különben az állt, hogy több járgányt lefoglaltak. Ezért mertem azt gondolni, hogy ezek között még ép biciklik is lesznek, közöttük az enyém is. (Tudom, naiv dolog ez, de ők írták, hogy menjek, nézzem meg.) Arra is gondoltam, hogy ha alkatrészekként adtak tovább az árun, akkor is valamilyen maradványokat látok, amelyekről egyértelműen megállapítható lenne, hogy július elején lopták el a kerékpárokat. A közleményben ugyanis az állt, hogy az újvidéki vonalon „dolgozók” júliusban loptak. Úgy voltam vele, hogy ha ezek azok, és ha nem találom az enyém maradványait, akkor annyi, nem foglalkozok az üggyel többet.
Két rendőrállomás között járkáltam napokig. Mígnem az egyik egyenruhás kerek perec kimondta, hogy ő is csak a tévében hallott a rendőrségi akcióról. Biciklik itt nincsenek. Amott sem, mondom neki. Azt mondja, tudja, én meg értsem meg, hogy ez van – a közleményt nem ő adta ki. Gondoltam magamban: ha a szabadkai rendőrség önreklámnak szánta a közleményt, újra kellene értelmezniük a piár fogalmát.
Minden (a biciklim visszaszerzéséhez fűződő) reménnyel felhagyva most ott tartunk, hogy két héttel a közlemény után – amely még arról szólt, hogy a rendőrség szerint vannak biciklik – azok, akik elbandukolnak a kijelölt őrsre, mást nem tehetnek, csak elbeszélgetnek a rendőrökkel, akik azon értetlenkednek, hogy miért zárom be a járgányom a rendőrőrs épülete előtt is.
