Úgy vélem, kevés közöttünk az olyan önsanyargató személy, aki szívesen áll be ügyet intézni bármilyen tolóablak elé. Természetesen én is meglehetősen morcosan cövekeltem le a minap néhány sorstársam mögött. Hosszasan és egykedvűen várakoztunk, csak akkor kaptuk fel a fejünket többen is, amikor a tolóablaknál éppen sorra került férfiú önérzetesen kijelentette, amikor odatolták elé az aláírásra váró cetlit:
– Dehogy írom alá! Nem tudok én írni.
Az ügyintéző halk sóhajjal párnácskát vett elő, az ügyfél gyakorlott mozdulattal forgatta meg rajta az ujjbegyét, majd akkurátusan a papírra nyomogatta.
Furcsa volt ez a mozdulat ott, a tolóablak előtt, ami mögött a legkorszerűbb számítógépek egyike állt. Furcsa volt szembesülni azzal, hogy korunkban, köztünk is vannak írástudatlanok. Más az, amikor mindenféle kimutatásokat olvasunk, például hogy főként a fejlődő világban nagy az analfabéták száma, a nők körében lényegesen nagyobb, és egyre több a funkcionális analfabéta. Az analfabetizmusok fajtáit is távolinak, szinte egzotikusnak érezhetjük, mert hát mit is mond nekünk az elsődleges, másodlagos, technikai meg funkcionális analfabetizmus?
Utánajártam. Elsődleges analfabetizmus elsősorban a harmadik világot sújtja, ahol sem írni, sem olvasni nem tanultak meg az emberek. A másodlagos ellenben a modern kor „vívmánya”, merthogy megtanult ugyan írni-olvasni az ember, tudását azonban nem alkalmazza a tévé, telefon mellett. Fél-analfabéta, aki olvasni tud, de írni nem. A technikai analfabéta írni-olvasni nem tud, szóképeket azonban képes összerakni, felismer például márkajelzéseket. Manapság a funkcionális analfabéták száma nő ijesztő mértékben. Ők azok, akik írni-olvasni megtanultak ugyan, de mivel nehezen olvasnak, a szövegértés híján képtelenek élvezni az olvasást. Ez hátráltatja őket az ismeretszerzésben, gátolja a továbbtanulásban, a munkavégzésben, s gyakran a mindennapi életben is.
Statisztikai adatok szerint a Földön mintegy 800–900 millió írástudatlan él. Amikor tavaly a Belgrádi Nemzetközi Könyvvásáron tanácskozást tartottak Szerb nyelv, helyesírás és írástudás címmel, megállapították, hogy Szerbiában egy- és kétmillió között van azoknak a száma, akik teljesen írástudatlanok vagy funkcionális analfabéták. Az írástudatlanság elleni világnap alkalmából a napokban megjelent cikkekben már mindenféle ijesztő adat napvilágot látott, hogy hol mennyi analfabéta van, milyen összefüggésben van mindez az oktatással, mi mindennel próbálkoznak a gondok leküzdése érdekében… Ugyanakkor kampányt hirdettek az úgynevezett digitális analfabetizmus ellen, főként azért, mert a munkahelyek nagy része ma már megköveteli a számítógépes ismereteket. A mobiltelefonok és az internet világában a felgyorsult kommunikáció újfajta írásbeliséget jelent. Szeretjük-e vagy sem, rákényszerülünk az alkalmazására.
Mindezen azonban sokkal később töprengtem. Ott, a tolóablak előtt inkább a festékes ujját törölgető férfit néztem, csak némileg leplezett kíváncsisággal. A ruházata egyszerű volt, de nem kopottas, a tartása egyenes, a keze nem látszott munkáskéznek. Dolga végeztével sokunk megrökönyödésére méregdrága okostelefont vett elő.
– Asszony, add már meg a Dzseniferke új mobilszámát! Szólni akarok neki, hogy megvettem az új laptopját – reccsent bele a kütyübe.
Én meg bámultam, mint borjú az új kapura, hogy lám-lám, miként fejlődik a világ: a papa még ujjal ír alá, de Dzseniferke már digitálisan se lesz írástudatlan!
