Isten útjai kifürkészhetetlenek. Az egyik pillanatban még gondtalanul élünk, végezzük a dolgunkat, a másikban már képtelenek vagyunk lábra állni, s teljesen át kell ütemeznünk az életünket. A zentai Kókai Zsolt, a Hét Nap Podolszki-díjas külmunkatársa pár óra leforgása alatt, önhibáján kívül bénult le, s csak felesége lélekjelenlétének és az újvidéki idegsebészet egyik kiváló professzorának köszönhető, hogy életének hátralévő részére nem került tolószékbe. Jelenleg mozgáskorlátozottként éli életét, s egy közvállalatban dolgozik. Kitartása példamutató lehet mindenki számára. Kollégánk lebénulása előtt több munkahelyet is kipróbált, többek között koncert- és rendezvényszervezőként pezsdítette fel a vajdasági magyar falvak és városok művelődési életét.
– Az én korosztályom eleve hátrányból indult, mivel a háború sajnos nagyon sok dologtól megfosztott bennünket. Az akkori inflációs időszak nem tette lehetővé, hogy részem legyen a gondtalan egyetemista években. Kénytelen voltam abbahagyni a tanulmányaimat, s munkába kellett állnom. Egy mezőgazdasági terményboltban sikerült elhelyezkednem, ahol kemény fizikai munkát végeztem, kisebb-nagyobb megszakításokkal. A tulajdonos fantasztikus ember volt, nagyon sokat segített a felnőtté válásomban. Teret hagyott, sőt biztatott arra, hogy másban is kipróbáljam magam. Volt egyfajta biztonságérzetem, ezért is mertem belefogni a koncertek szervezésébe. A kilencvenes években azonban nem igazán nézték jó szemmel azt, aki magyarországi előadók fellépéseit szervezte meg Vajdaságban. Volt egy időszak, amikor elég sűrűn kellett „ellátogatnom” a belügyi szervekhez, akik arra voltak kíváncsiak, hogy melyik magyarországi párt áll a hátunk mögött. Pedig egy szervezet sem volt a háttérben. Ezért ismét darálós legényként éldegéltem, időközben pedig megnősültem. Miután a helyzet kicsit normalizálódott, a munka mellett lehetőségem volt tanulni is. A főnököm sajnos elhunyt, ezért ismét váltani kényszerültem, s mezőgazdasági termények forgalmazásával és szolgáltatással kezdtem foglalkozni, majd a rendezvényszervezés felé fordultam. A feleségem sokszor nevetett is azon, hogy miután egész nap a 60 kilós zsákokat dobáltam piszkos ruhában, este öltönyt vettem fel, nyakkendőt kötöttem, s indultam tárgyalni. Olyan helyekre is sikerült számos magyarországi művészt elhoznom, ahol nagyon régen nem volt magyar előadás. Szerintem ma is ezt kellene csinálni, mert igénylik az emberek. A saját költségvetésemből azonban nem tudtam több programot elvinni a szórványba. Bizonyos embereknek nem tetszett, hogy a saját pénzemet kockáztatva ilyesmivel próbálkozom, és nem segítettek, sőt ellenkezőleg, mivel nem vagyok a tagja egy pártnak sem, akadályozták a törekvéseimet, s bután úgy gondolták, ha nem vagyok velük, akkor biztosan ellenük tevékenykedem.
Szinte az egyik óráról a másikra lettél mozgáskorlátozott. Hogy történt az eset, s az orvosok mit állapítottak meg?
– Soha az életben nem hívtam ki a sorsot magam ellen. Nem űztem semmilyen extrém sportot, baleset áldozata sem voltam, és semmi sem utalt arra, hogy ez fog történni velem. Egyik nap arra eszméltem, hogy nem tudok lábra állni, majd szépen lassan, néhány óra leforgása alatt lebénultam. Kizárólag a feleségem lélekjelenlétének és az újvidéki idegsebészet kiváló professzorának köszönhető, hogy nem vagyok tolószékhez kötve. Két porckorong három csigolyám között szétrepedt, s befelé türemkedett, ezzel pedig nyomta a gerincvelőt. Ez okozta a bénulást. Nagyon félelmetes volt a kórházi osztály, ahova bekerültem, s ahol agy- és gerinc problémákkal küzdő emberek feküdtek. Nem is tudtam, hogy ilyen létezik. A műtétre való várakozás maga volt a pokol. Feküdni és ülni nem bírtam, minden egyes mozdulatnál legszívesebben ordítottam volna, s abban bíztam, hogy véletlenül vagyok itt. Tele voltam félelemmel, nem tudtam, mi vár rám. Attól a pillanattól kezdve, amikor megtudtam az operáció időpontját, kizárólag a múlttal tudtam foglalkozni. Azt hiszem, ezt a tehetetlenség hozta ki belőlem. Jó lett volna bűnbakot találni. Műtét után arra ébredtem, hogy mindenem fáj, és nem tudok megmozdulni. A professzor és asszisztense ott állt az ágyam mellett, és saját maga mutatta meg, hogyan kell frissen műtött gerinccel felkelni. Hosszú rábeszélés, biztatás, sírás, káromkodások és óriási fájdalmak közepette, de a lábamra állítottak. Ekkor úgy éreztem magam, mint egy gumitömlő, amikor elszorítják, majd pedig felengedik a nyomás alól. Ahogyan megindul a vérkeringés az érzéketlen testrészeimben, csak álltam, s ordítottam a fájdalomtól, megmozdulni sem mertem, lényegében nem is tudtam. Úgy tartottak. Ezután arra biztattak, hogy tegyek meg egy lépést. Ekkor megmozdítottam a lábamat. Akkor még nem tudtam, hogy ezzel a lépéssel kezdődik el az új, fájdalmakkal teli, küzdelmes, de újabb kisebbségi életem! Az eddigi megszokott, berögződött, apró-cseprő mindennapi dolgokat, mint amilyen az állás, járás, lefekvés, fölkelés, toaletthasználat mind-mind újra kellett tanulnom, persze először segédeszközökkel. Órákat, majd napokat vett igénybe, mire fel tudtam, illetve fel mertem „szakszerűen” kelni és lefeküdni. Harmadnapra összeomlottam. Én, aki mai napig arra tanítom gyerekeimet, hogy „nincs lehetetlen, csak tehetetlen ember”, ekkor szembesültem a korlátaimmal. Nem akartam elhinni, hogy képes leszek újra egyedül, fájdalmak nélkül járni-kelni.
Ebbe az összekuszált, érthetetlen világba lépett be a professzor, aki elmagyarázta, hogy komplikáció lépett fel a műtét alatt, ezért iszonyúan hosszú és dolgos napok, hetek, hónapok várnak rám, és sok mindent át kellett gondolnom ahhoz, hogy kialakítsam az új életem, mivel másik két csigolyám is beteg. A doktor egyben felvázolta a lehetőségeimet is. Az elmondottakat én kétkedve fogadtam, s elöntött az önsajnálat, de ő pontosan tudta, miképpen rángasson ki ebből a siralmas állapotból. Elmagyarázta, hogy ezt senki sem fogja tudni helyettem megcsinálni, s hogy ő nem sürget, végtére is tolókocsival is mehetek a gyerekekkel focizni. Ekkor, mint akit az áram csapott meg, kitisztult a fejem. Éjszakánként, mikor azt hittem, senki sem lát, gyakoroltam a fölkelést, a lépéseket. Rájöttem, hogy kizárólag én tudom elindítani a felépülésem, az önsajnálat nem segít. Vak vezet világtalant állapot volt ez, mert időközben rájöttünk arra, hogy egymásra vagyunk utalva a szobatársakkal! Egymást hol buzdítva, hol pedig fenékbe billentve próbáltunk gyógyulni, erősödni ahhoz, hogy elkezdhessük a végeláthatatlan rehabilitációt. Ide egyébként mentőautóval kellett elszállítaniuk, de ezt a zentai orvosi bizottság nem tartotta indokoltnak. Szerintük mehettem volna nyugodtan tömegközlekedéssel is, hogy ne pazaroljam az adófizetők pénzét!
Milyen volt a lábadozási időszak, s mi volt az, amibe a legnehezebben nyugodtál bele?
– A következő kellemetlen meglepetés a rehabilitációs intézményben ért, ahol nem tudták, pontosan milyen segédeszközök kellenek a gyógyulási folyamatomhoz. Nem volt kiszolgáló személyzet sem, ezért a feleségem velem együtt költözött be, mert öltözni, vetkőzni és tisztálkodni képtelen voltam egyedül. Ezért persze fizetnünk kellett. Napról napra erősödtem fizikailag, de ez nem volt arányban a mentális javulással. Sőt! Fizikailag igyekeztem erőn felül teljesíteni, csak azért, hogy múljanak a napok, hogy megerősödjek, hogy elfáradjak, s ne kelljen magamban lenni, vagy a feleségem szemébe nézni, aki mindvégig mellettem volt, és elviselte mind a fizikai megpróbáltatásokat, mind a betegségből fakadó dühkitöréseimet. Ilyenkor képtelen vagy látni, elfogadni azt a mérhetetlen szeretetet, gyöngédséget, együttérzést, segíteni akarást, amit tőle kapsz! Csak magaddal vagy hajlandó foglalkozni, fölöslegesnek érzed magad, idegesít, hogy mindenkinek a terhére vagy, s csak szánalomból vannak együtt veled. Pedig valójában a feleségem szeméből is a bizakodás és a szeretet áradt, ami mindig átsegített a nehéz időszakokon. Ma már tudom, hogy nélküle valószínűleg tolószékben élném az életem, már ha élnék egyáltalán. Tudom, hogy neki volt a legnehezebb. Rá kellett jönnöm, hogy nem én vagyok a legszerencsétlenebb ember a világon, s ez az első eltávozás alkalmával tudatosult bennem. Hazamentem, és a gyermekeim csillogó szemekkel vártak. Sugárzott belőlük a büszkeség, hogy az apjuk ezt is legyőzte, a saját lábán jött be az utcába! Nem értettem akkor, hogy az, ami számomra kín és gyengeség volt, őket büszkeséggel töltötte el. Legyőzhetetlenek láttak, én viszont féltem a találkozástól. A tehetetlenségbe nem tudtam belenyugodni, nem tudtam elképzelni, mire leszek így képes. Ekkor kezdtem írással próbálkozni. Sikerült bejutnom az akkor induló újságíróiskolába. Így voltak feladataim, elfoglaltságom, kezdtem magamat ismét embernek érezni.
A környezeted, mármint a rokonaid és a baráti köröd miként reagált, amikor megtudta, hogy mozgáskorlátozottá váltál?
– Nem ejtenék igazán szót arról, hogy amikor az ember bajban van, hogyan hátrálnak és állnak félre azok az emberek, akiket barátnak hisz, s azok válnak a barátaivá, akikre nem is gondol. Volt, aki fél év elteltével telefonon megkérdezte, hogy fertőző-e a betegségem, s akadt olyan is, aki halottnak hitt, ezért meglepődött, amikor sétálni látott.
Az állapotod ellenére sikerült ideiglenesen munkát szerezned…
– A mostani munkahelyemet a választásoknak köszönhetem. A szavazások előtt a politikusoknak mindig éreztetniük kell a polgárokkal, hogy milyen fontosak vagyunk mi, fogyatékkal élők is. Találtak számunkra egy időszakos munkát, ami néhány hét múlva befejeződik. Az volt a lényeg, hogy fogyatékos legyél, nem számított a végzettség vagy a szakértelem. Munkát ugyan kaptam, de ez a „mindenben megbízható állam” a legkevésbé megbízható akkor, amikor a bér kifizetéséről van szó. A munkakeresésem végtére is érdekes. Persze próbáltam munkahelyet találni – mivel nem a fejemet operálták, csak a gerincemet, s a tudásom, a tapasztalatom, a kapcsolati tőkém megmaradt, legyen szó marketinges tevékenységről, reklámkampányok vagy előadások megszervezéséről. De érdekes dolgokra jöttem rá azok kapcsán az önkormányzati vagy kulturális egyesületet vezető emberek kapcsán, akikkel előtte cégtulajdonosként együtt tudtam dolgozni. Ismertek engem, próbáltak is segíteni…de valahogy nem jött össze nekik. Amikor beszéltem velük, idegesen magyarázkodtak, különféle kifogásokat találtak ki, amikről mindketten tudtuk, hogy nem igazak. Megtörtént az is, hogy elkerültek, és nem vették fel a telefont, amikor én hívtam őket. A Podolszki-díj kiérdemlése után tapasztaltam egy kis érdeklődést, de az is alábbhagyott. Ezért írogatni próbálok, amiben Tóth Lívia, a Hét Nap munkatársa rengeteget segít. Azt pedig, hogy mi lesz a továbbiakban, nem tudom. Próbálkozom, mivel örök próbálkozó vagyok.
Szerinted a szerbiai társadalom miképpen viszonyul a mozgáskorlátozottakhoz, illetve a fogyatékkal élőkhöz? Milyen lehetőségeik vannak, mely problémákkal szembesülnek, és melyek azok a dolgok, amelyeken az országnak, illetve az itt élő embereknek változtatniuk kellene az ilyen sorsra jutottakkal szembeni viszonyulásban?
– A mi társadalmunk sajnos nem fogadja el a kisebbségeket, gondolok itt alatt a mozgáskorlátozottakra és a fogyatékkal élőkre is. Pedig ezek az emberek is olyan életet szeretnének élni, mint bárki más. Munkát, biztonságot, megbecsülést akarnak ők is. A munkaügyi törvényben azonban hiába esik szó a fogyatékkal élők alkalmazásáról, a jogszabály betartatására senki sem ügyel! Az illetékeseknek fogalmuk sincs, hogy mennyien is élnek rendkívül rossz körülmények között, s ezek az emberek semmilyen segítséget nem kapnak. Nincs megkönnyítve a közlekedésük sem, sok közintézményben úgy cipelik sokukat, mint egy zsák kukoricát! Vajon belegondolnak-e a vezetőink abba, hogy ez mennyire megalázó? Nemrég, amikor Zentán nagy nehezen elkészültek a járdák, illetve a Tisza-parti kerekesszékes feljárók, az akkori egyik helyi vezetőnk kijelentette, hogy ez nem volt nagy befektetés, néhány zsák cement kellett csak… Ez a kis befektetés, s ez a kis odafigyelés hiányzik!
Az illetékesek szakértelméről sokat elárulnak az új egészségvédelmi törvénybe foglaltak is, melyek szerint a hallás- és a látássérültek hétévente kérhetnek segítséget új hallókészülék vagy szemüvegek megvásárlásához.
