Az elmúlt évszázadokban sokszor veszíthettük volna el nyelvünket, identitásunkat, mindazt, ami bennünket magyarrá tesz. A kultúránk rámutat értékeinkre, szellemi kincseinkre, amit hordozunk magunkban, gyökeret ad és kapaszkodót, magában foglalja apáink küzdelmeit, megélt életüket. A templom, ahol megkereszteltek, szecessziós épületeink, a napsugaras oromzatok a falusi házakon ugyanúgy kulturális közegünk részei, mint a gyerekkori játékok az utcán, nagyszüleink meséi, finom ételei, az iskolai csínytevések, a tanáraink… Mert csak így, ezen élmények, tapasztalatok által érezhetjük magunkat otthon a világban.
Egy-egy verssor, nem tudjuk pontosan, miért, de mélyen hat ránk, mindig magunkkal hordozzuk, felidézzük, ha örömünk, bánatunk van, és dallamok, vizuális élmények szintúgy segítenek átlendíteni akár a legnehezebb perceken is.
Kölcsey Ferencnek köszönhetjük azt a verset, amelynek legalább az első versszakát mindannyian tudjuk fejből. Kétszáz éve, a nemzeti újjászületés hajnalán íródott a Himnusz, de mit jelent nekünk 2023-ban? Milyen üzenete lehetett a maga korában, és mit üzen a ma emberének, a zenésznek, aki előadja, a sportolónak, akinek tiszteletére szól, a lelkes szurkolók tömegének, a színésznek, tudósnak, vállalkozónak, szántóvetőnek, mesterembernek, idősnek és fiatalnak, akik ünnepi rendezvényeken és az új év első perceiben hallgatják, dúdolják, teli torokból énekelik?
A Himnusz nemzeti imánk, nemzeti fohászunk. Közös kincsünk. Nemcsak ünnepeink, kimagasló rendezvényeink meghatározó szimbóluma, hanem a zsoltáros könyvekben is megtalálható énekünk. Nemzetünk szimbóluma. A Kárpát-medencében és szerte a világban élő magyar közösségek sokszínűségében az egységet teremti meg. Mert amikor felcsendül valahol, akkor néhány percig együtt van a nemzet, együtt vannak a magyar közösségek politikai, felekezeti, társadalmi és földrajzi hovatartozástól függetlenül. Jelzi: összetartozunk.
Nyitókép: Illusztráció/Youtube
