Jól szeretne élni?
- Igen.
- Rosszul semmiképp sem.
Körülbelül ilyen értelmes lenne egy esetleges referendum arról, hogy Szerbia lakossága ragaszkodik-e Koszovóhoz, vagy az európai uniós tagság mellett teszi le a voksát. Amilyen gyorsan felröppent a hír a tervezett referendumról, olyan gyorsan tagadta azt a kormány. Az alkotmány betűit fanatizáló Vojislav Koštunica és pártja volt az egyetlen, aki ésszerű megoldásnak tartaná. Más nem.
Mi történne, ha mégis erről kellene szavazni? Hogy szerveznék meg a szavazást? A nagyobb kérdés, hogy hol? Ha Koszovó Szerbia „elidegeníthetetlen része”, akkor a koszovóiak is szavaznának? Miről? A koszovói hétköznapoknak már rég nem része Belgrád, ez vitathatatlan.
Kit érdekel Szerbiában ez? Meg merem kockáztatni, hogy nagyon kevés embert. Feltételezzük, hogy valóban lehetőségünk adódna arra, hogy véleményt nyilvánítsunk a kérdésről. Nem az uniós tagsáról, amit majd egyszer – 8–10 év múlva, ha még akkor lesz mihez csatlakoznunk – meg kell lépni, hanem arról, hogy nekünk ma, 2012-ben mennyi közünk van Koszovóhoz. Semennyi.
Ha egy mód van rá, akkor Szerbiában a felelősséget valaki másra illik hárítani. Mindig az előző kormány, az ellenzék, a másképp gondolkodók azok, akik miatt gondban vannak a hatalmon lévők. Most is ez van – a jelenlegiek szidják az egykoriakat azért, mert állítólag Belgrád veszített a tárgyalópozíciójából. Mintha azelőtt jobb helyzetben lett volna. Ennek ellenére az eddigi reakciókból ítélve akkora sületlenséget még a mostani kormány sem csinálna, hogy egy szinte megfogalmazhatatlan dologra várjon választ. Hogyan és ki tudna józan megfontolásból ragaszkodni egy területhez, ahova bejelentetlenül egy belgrádi politikus sem tud eljutni? Arról nem is beszélve, hogy az „igaz hazafiak” közül hányan voltak Koszovóban életük során.
Ha azt mondom, hogy a koszovói realitást még ma sem hajlandó elfogadni Belgrád, akkor nem mondok semmi újat. Az viszont már érdekesebb, hogy ez a kérdés miről is szólna valójában. Játsszunk el a gondolattal, és feltételezzük, hogy az ENSZ Közgyűlésének 25-én kezdődő és október elsejéig tartó rendes évi általános vitája után (ezt tartják vízválasztónak a referendumról regélők) valami olyasmi történik, ami után azt mondja a szerb kormány, hogy ők nem tudnak dönteni, a népnek kell választania. Egy kezemen meg tudom számolni, hány uniós tagország van, amelyik nem ismeri el a koszovói intézmények létezését. Mint ilyet, az intézmények élén állókat is: Koszovó miniszterelnökét, elnökét, vagyis az ország létezését. Ezek az országok, Amerikával egyetemben, Koszovó európai integrációjáról értekeznek. Egy létező ország (még ha csak szóbeli is) felzárkóztatásáról. Egy ilyen helyzetben egy ilyen kérdést feltenni nemcsak értelmetlen lenne, hanem butaság is.
Az már valóban a tudományos fantasztikum határát súrolja, ha azon kezdünk el gondolkodni, hogy egy ilyen véleménynyilvánítás milyen eredménnyel járna. 1998-ban volt az egyetlen, Koszovót érintő referendum. A rossz emlékű Slobodan Milošević által kezdeményezett szavazáson nagy fölényben voltak azok, akik ellenezték a nemzetközi erők Koszovóba érkezését. Már akkor is világos volt, hogy nem rajtunk múlik, mi lesz, azt pedig tudjuk, mi történt a rá következő évben.
A kettő között nem lehet párhuzamot vonni, de egyesek vélt vagy valós Koszovó-imádata újfent politikai kampánnyá nőheti ki magát, érdemi kérdések, és ebből kifolyólag, érdemi válaszok nélkül hagyva a balga népet. Még ha el is fogadjuk azt, hogy Szerbia az abszurd döntések és kijelentések bölcsője, az elmúlt néhány hónap csak tetézte ezt. Ha ilyen ütemben ebbe az irányba haladunk tovább, sokkal nagyobb problémák elé nézünk, mint a már rég elveszített Koszovó iránti fel-fellángoló vonzalom elfojtása.
