Martonoson Werner Mihály apátplébánosnak emeltek elsőként emléket. Felvételünkön Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes és Simor Márton szobrász, a dombormű alkotója
Két évvel ezelőtt alakult meg Szegeden a Délvidék Kutató Központ, amely a térségünkkel foglalkozó történészeket tömöríti olyan virtuális közösségbe, amelynek tagjai egy megadott webhelyre feltölthetik a vidékünkkel kapcsolatos kutatási eredményeiket. A tudományos és szakmai szervezet vezetője Zakar Péter, megalakulásának kezdeményezője pedig Forró Lajos. A két történész meséli el a Magyar Szó olvasóinak, mivel foglalkozik a központ, s mik a közeljövőre vonatkozó tervei. A megalapítása óta eltelt időszakban ugyanis azzal kellett szembesülniük, hogy feladatköreik bővültek: noha a legfontosabbnak továbbra is azt tartják, hogy tudományos publikációkat tegyenek le az asztalra, felvállalták azt is, hogy az 1944/45-ben ártatlanul kivégzett vajdasági egyházi személyek tiszteletére emlékhelyeket alakítanak ki. Az első ilyet már fel is avatták nemrégiben Martonoson.
Zakar Péter és Forró Lajos történészek: A végtisztességhez mindenkinek joga van
Zakar Péter: A Délvidék fogalmát mi térben és időben meglehetősen tágan értelmezzük: Aradtól a Bánságon és Bácskán át egészen Horvátországig igyekszünk felölelni a kutatókat. Ennek megfelelően a kutatási területek is szélesek: a nemzetté válástól az 1848-as szabadságharcon át a polgárosodás kérdéséig, a trianoni szerződés következményeiig, a II. világháborúig, illetve napjainkig számos témakör foglalkoztatja kollégáinkat. Természetesen az 1944-es tragikus délvidéki események kutatását is felvállaljuk, hiszen pillanatnyilag ezt övezi a legnagyobb közfigyelem. A közeljövőben tudományos folyóiratot szeretnénk indítani Délvidéki Szemle címmel, amelynek szerkesztőbizottságában olyan neves szakemberek, történészek kapnának helyet, mint Szakály Sándor, Sokcsevits Dénes, Marjanucz László, Mészáros Zoltán vagy Fodor István, a Zentai Levéltár igazgatója. Tervezzük két népfőiskola megalapítását is: az egyik Üllésen, a másik pedig Magyarkanizsa községben kapna helyet. Lényegében hidat szeretnénk képezni a tudományos kutatás és az eredmények nyilvánossá tétele között.
Forró Lajos: Sokan, sokféleképpen foglalkoznak manapság a Délvidékkel. A központ célja, hogy tevékenységünkkel ne ártsunk a Vajdaságban élő embereknek. Olyan projekteket szeretnénk megvalósítani, amelyek a helyiek számára nem ártalmasak. A kivégzett plébánosok tiszteletére kialakítandó emlékhelyeket például méltó helyszínekre, a templomkertekbe tervezzük; igyekszünk tartózkodni mindenféle kihívó, provokatív cselekedettől. Elvégre az sem az egyházhoz, sem hozzánk, sem az áldozatokhoz nem lenne méltó. Olyan emlékhelyeket szeretnénk, ahol a hívek és a tisztelők méltóképpen emlékezhetnek meg az áldozatokról. Fontosnak tartjuk, hogy minden olyan dolognak, amelyet a tudományos munkán túl teszünk, méltósága legyen, és ne ártson senkinek. Éppen ez utóbbit segíti, hogy központunknak van egy vajdasági szervezete is, amelyet Kávai Szabolcs tartományi képviselő irányít.
Az ártatlanul kivégzett plébánosok előtt tisztelgő első emlékhelyet már felavatták Martonoson, s említették, hogy más településeken is hasonlót terveznek…
F. L.: Vajdasági testvérszervezetünknek sikerült a Külügyminisztérium pályázatán pénzt nyerni három újabb emlékhely kialakítására. Október 28-án Óbecsén, november 4-én Horgoson, 11-én pedig Moholon szeretnénk felavatni őket. A helyi katolikus templom kertjében állítjuk majd fel az 50x60 centiméteres bronz domborműveket, hasított kőbe foglalva. Az óbecsei emlékhely-avatás háziasszonya Teleki Júlia lesz, aki egyébként a központ tiszteletbeli elnöke. Ez egyúttal főhajtás is lesz az ő harca előtt, amit évtizedek óta folytat az 1944/45-ös atrocitások feltárása érdekében. A horgosi emlékhely-avatás házigazdája Lezsák Sándor, a Magyar Országgyűlés alelnöke lesz. Emellett november 21-én Martonoson, az ugyancsak ártatlanul meggyilkolt nagyapám házában nyitunk egy emlékhelyet. Én a Megbékélés Házának hívom, habár nem biztos, hogy ez lesz a hivatalos megnevezése. Annyi bizonyos, hogy ez az épület javarészt a martonosi történésekre, az itt likvidált 24 emberre fókuszál, de szeretnénk kitekintést adni az 1944-es történések egészére is. Meggyőződésem, hogy ennek az emlékháznak a II. világháború más áldozatainak is emléket kell állítania, tehát az elhurcolt zsidók és a szerbek emléke előtt is tisztelegnénk. Hiszek abban, hogy a felgyülemlett traumákat az itt élő népeknek együtt kell feldolgozniuk. Ha nem így teszünk, valakiben mindig marad tüske. Ez pedig csak a kedélyek szítására jó. Nem célunk véres kardokat hordozni a Délvidéken, hiszen az sem a vajdasági magyaroknak, sem az ott élő más népeknek nem tenne jót, a tudománynak pedig végképp rossz lenne.
Közeleg a délvidéki atrocitások évforduló-sorozata, s ilyenkor mindig fokozottabban a figyelem központjába kerülnek ezek a tragikus események. Ezzel párhuzamosan a kedélyek is fel szoktak lángolni. Az érintettek úgy érzik, a történészek túlságosan lassan dolgoznak a tények feltárásán, a szakemberek pedig türelemre intenek… Hogyan lehet az eltérő igényeket összebékíteni?
F. L.: Minden évben január 23-án tartunk megemlékezést Szegeden. A következő ilyen rendezvényünkön igen éles határvonalat szeretnénk húzni a megemlékezés és a kutatások között. A történészek dolga, hogy a helyükre tegyék a mozaikkockákat, az áldozatok leszármazottainak és az együtt érzőknek pedig az a dolguk, hogy emlékezzenek, hogy ne engedjék elfeledni a történteket. De a két folyamatnak együtt kell haladnia. Nem szabad egymásra sarat dobálnunk. 2013 januárjában többnapos rendezvényt szervezünk Szegeden, ahol kiállítás és filmvetítés is lesz, de tartunk egy nagyon komoly szakmai konferenciát is, amely alapja lehet a Délvidéki Szemle első számának. Erre a rendezvényre neves szerb és magyar kutatókat hívunk meg.
Z. P.: A Délvidék Kutató Központ többek között azért is alakult, hogy megpróbálja megtalálni az egyensúlyt a társadalmi igények (elsősorban a hozzátartozók, az érintett családok gyásza), a politika és a tudományos szempontok között. Mi elsősorban a tudomány oldaláról közelítünk mindehhez, de azért megpróbáljuk meglelni a helyes arányokat. Feladatunk, hogy a tudományos eredményekhez ragaszkodva próbáljunk előrelépni. Természetes az igény, amely minél előbb szeretne eredményeket látni. Számokat. Azt, hogy hány ártatlant végeztek ki 1944/45-ben. De az is nagyon fontos, hogy ezek a számok megalapozottak legyenek. A magyarság és az egész térség szempontjából ez hozhat megnyugvást, nem az újabb számháborúk. Ez nem azt jelenti, hogy elvtelen alkukat kell kötni – sajnos, van elég áldozatunk, nincs szükség arra, hogy felnagyítsuk a számokat. Meg kell követelni a kérdés európai szellemű rendezését, de ezt szépen, óvatosan, a körülmények figyelembe vételével kell tenni. Elő kell segíteni a rehabilitálásokat, fel kell tárni a tömegsírokat, ha lehet, az áldozatokat tisztességesen el kell temetni – de nem kardcsörtetve és nem ott, ahol erre még nem teremtődtek meg a feltételek. Meg kell értetni a közvéleménnyel: vannak dolgok, amelyek csak lassan mennek. Elvégre a másik félnek is nagyon hosszú utat kell megtennie ahhoz, hogy szembe tudjon nézni a tényekkel.
F. L.: Én értem a türelmetlenséget. Lassan két évtizede elkezdődött a téma felderítése, s egy ideig haladtak is a dolgok. De egy idő múltán azok a tanúk, aki el akarták mondani a tapasztaltakat, elmondták, s voltak évek, amikor nem tudtunk előbbre lépni. Néhány éve azonban megnyíltak, kutathatóakká váltak a levéltárak: hatalmas iratmennyiségről beszélünk, s kutatók hada kellene ahhoz, hogy ezt az irathalmazt átnézzük. Két éve dolgozom Molnár Tiborral Magyarkanizsa község adatainak feldolgozásán, a zentai és az újvidéki levéltár dokumentációja alapján. Rövidesen meg is jelentetünk egy könyvet a témáról, a partizán iratokat feldolgozva. A kötet körbejárja, hogyan lett egy-egy ártatlanul likvidáltból utóbb háborús bűnös. Ma már ugyanis tudjuk, hogy előbb történtek a kivégzések, utána pedig a „lepapírozásuk”… Folyamatosan dolgozunk, de csodákat nem lehet várni tőlünk. Hiteles, 20 vagy 50 év múlva is vállalható feltáráshoz alaposan meg kell nézni az iratokat. Ez lassú munka, amelyet kutatókra, történészekre kell bízni.
Z. P.: Jómagamnak alapvetően a XIX. századi történelem a szakterületem. Éppen ezért sokáig gondolkodtam, hogy elvállaljam-e az 1944-es történések kutatásának vezetését. Most már úgy látom, nem baj, hogy megtettem, hiszen van egy távolabbi rálátásom a folyamatokra. Tapasztalom, hogy mindenki türelmetlen, de a gyakorlatban nagyon kevés kolléga kutatja az 1944-es tragédia levéltári anyagait. Mi mindenkit várunk, akinek van történelem szakos végzettsége, valamint írás-olvasás-megértés szintjén jól bírja a magyar és a szerb nyelvet. Meg kell érteni, hogy a kutatás is egy szakma, szabályai vannak. Tiszteljük azokat az újságírókat, mérnököket, akik húsz évvel ezelőtt elkezdték ezt a témát a magyar közvélemény elé tárni. Nem tagadjuk meg őket. De most azoké a kutatás feladata, akik rendelkeznek a szükséges képzettséggel, és akik nyelvileg alkalmasak erre. Aradon és Temesváron is lehet kutatni a levéltárakban, elvégre ott is vannak a Bánságra vonatkozó iratok…
F. L.: Az újvidéki levéltár is kutatható, történész végzettséggel bárki betekintést nyerhet az iratokba, senkit nem zavarnak el, ha megvan a megfelelő képzettsége.
Visszatérve az emlékházhoz: csak Martonoson terveznek ilyet, vagy más településeken is?
Z. P.: A martonosi emlékházat biztosan megnyitjuk, a többi az anyagiak függvénye. Jó kapcsolatban állunk a Magyar–Szerb Akadémiai Vegyes Bizottsággal és számos civil szervezettel is. S ha minden a terveink szerint alakul, biztosan más településen is lesz lehetőség emlékházak kialakítására.
F. L.: Egyelőre gyűjtjük a kiállítandó anyagot. Lesz benne egy rövid történelmi áttekintés a II. világháború délvidéki eseményeiről. A hangsúlyt a martonosi történésekre helyezzük, de összegyűjtjük azoknak az áldozatoknak a névsorát is, akik a II. világháborúban ártatlanul szenvedtek mártírhalált. Nagy fotóanyag áll a rendelkezésünkre, tárgyi és képi emlékeket állítunk ki. Kérek is mindenkit, hogy ha otthon őriz ahhoz az időszakhoz kapcsolódó ereklyét (ruhát, térképet, fényképet, iratot, újságot, egyebet), s hajlandó megválni tőle, adja át nekünk. Akkor is, ha nem kapcsolódik Martonoshoz…
Mindent egybevetve: meglátásaik szerint ma melyek a legfontosabb teendők az 1944/45-ös eseményekkel kapcsolatosan?
Z. P.: Az áldozatoknak meg kell adni a végtisztességet. Elfogadhatatlan, hogy a kivégzettek ma is pályaudvarok, szeméttelepek alatt nyugszanak, hogy a sírhelyüket egy kereszt sem jelzi. A hozzátartozóknak, a leszármazottaknak meg kell adni a lehetőséget, hogy leróhassák kegyeletüket. A tömegsírok feltárása ügyében a szerb történészekkel is fel kell venni a kapcsolatot. Annál is inkább, mert ők sem zárkóznak el ettől. Fontos, hogy a magyar és a szerb közvélemény egyaránt tisztában legyen azzal, mi történt itt. S arról sem feledkezhetünk meg, hogy mindez európai ügy is, tehát az EU-val is ismertetni kell az eseményeket. Az áldozatok között a magyarokon kívül németek, szerbek, zsidók és horvátok is voltak, ezért a történteket együtt kell feldolgoznunk. Nekünk a magyarság tragédiája a legfájdalmasabb, de tudnunk kell, hogy nemcsak velünk történtek borzalmak.
F. L.: Mérsékelten, de határozottan kell lépésről lépésre haladnunk. Vannak dolgok, amelyekből nem lehet engedni. Minden áldozat áldozat. És ezt tisztelni kell.
