„Honnan tudhatja a jegybank, már délután, hogy másnap mennyi lesz az euró árfolyama?”
„Szabadkán három színház van? Melyik a harmadik?”
A fenti két idézet két politikustól származik. Az első kérdés a szerbiai parlamentben hangzott el, a bankkormányzó leváltásáról szóló vita során, „elkövetője” pedig egy, zsiráfokért rajongó szerbiai kiskirály, aki még mindig nagyon szeretne Beethovennel találkozni. Feltéve, hogy a nagy zeneszerző a nőket szereti. A második kérdés a szabadkai Városi Tanács egy korábbi összetételének egyik ülésén hangzott el, és nem egy alacsonyabb rangú hivatalnok tette fel.
Végül is teljesen mindegy kiről van szó, magára a jelenségre szeretnék rámutatni, mert úgy gondolom, ez a két kijelentés híven tükrözi a szerbiai állapotokat. Olyan emberek kerültek magas pozíciókba, felelős tisztségekre, akik nem tudnak róla, hogy a pénzpiac a kínálat-kereslet elve alapján működik, hogy a dinár árfolyama nem rögzített, hogy létezik belgrádi tőzsde, ahol ezek az árfolyamok alakulnak, és persze városi funkcionáriusként az is elkerülte egyesek figyelmét, hogy egy Szabadkához hasonló méretű metropolisban bizony, nem kevesebb mint három színház van. Azt, hogy hány színházépület és milyen állapotban, most hagyjuk.
Olyan társadalomban élünk, amelynek felelős vezetőinek némelyike – természetesen tisztelet a kivételnek – nemcsak tudatlan, de még el is dicsekszik vele. Ez a szörnyű.
Az pedig különösen lehangoló és pesszimizmusra ad okot, hogy az ország első embere, választott elnökünk élen jár abban, hogy azt a légvárat, amit nagy nehezen felépített, néhány kardvágással lerombolja. Miután komoly munkával megszabadult a füle mögötti rozsdás kanáltól és a „sírásó” jelzőtől, amikor végre Európa, az Egyesült Államok és a civilizált világ elfogadta őt és nem kis részben ennek köszönhetően meg is nyerhette az elnökválasztást, most órási energiákat fektet abba, hogy ezt a tekintélyt tönkretegye. Pártjának tisztújító kongresszusán tartott felszólalását szinte biztos, hogy megkönnyezte Vojislav Koštunica, a 2000 utáni Szerbia sírásója. Mindannyiunk választott elnöke elmondta, Szerbia nem siet az EU-ba, az országnak annyi barátja van világszerte, hogy meg se tudja őket számolni, versengjenek ők most Szerbia kegyeiért. Mint egy csúnya lány, hozomány nélkül, határtalan önbizalommal. Persze aztán jöttek a magyarázatok, hogy ez csak belső használatra szolgált, mert ez egy pártrendezvény volt stb. Csakhogy ez maszlag. Egy államfőnek egy álláspontja van. Legalábbis a normális társadalmakban ez így szokott lenni. Mégis mire gondolt? Hogy majd senki se fordítja le angolra amit mond? Hát attól, hogy ő egyes vélemények szerint úgy vásárolta az egyetemi oklevelét, vannak olyanok is, akik jártak egyetemre. Tanulni.
Aztán a héten mindannyiunk választott elnöke Rómába utazott, na nem vakációzni, hanem komoly államközi tárgyalásokat folytatni. Itt nyilatkozott a Corrirere della Sera napilapnak és egyszerűen nem tudott ellenállni a kísértésnek. Péter apostolhoz hasonlóan, elnökké választása óta harmadszor is megtagadott valamit. Ez a valami pedig a második világháború utáni Európa legkegyetlenebb népirtása. Mondatait idézzük szó szerint: „Srebrenicán nem történt népirtás. A szerb nemzet egyes tagjainak egyéni bűncselekményéről van szó. A szerb parlament elítélte e nyilatkozatot, de nem mondta ki, hogy népirtásról van szó. Egyetlen szerb sem ismeri el a srebrenicai genocídium tényét, így én sem”. És gondolom, amikor ezt kimondta, ott a szíve tájékán könnyebbséget érzett. Felsejlettek előtte a harcmezők, látta magát egyenruhában, Kalasnyikovval… Még egy halvány mosoly is megjelent örökké búsuló arcán. Nikolić először június 1-jén a Montenegrói TV-nek majd egy héttel később a Tanjug hírügynökségnek is elmondta ezen véleményét. Srebrenicára meg nem ment el július 10-én. Mert szerinte az nem népirtás volt, igaz, hogy szerbek gyilkoltak, igaz hogy ott nagyjából 8000 muzulmán áldozat van eltemetve, de mi köze lehet ehhez minden szerbek és a körülöttük élő kisebbségek pardon nemzeti közösségek választott elnökének? Nem is tudom.
Mindannyiunk választott elnöke azonban naplót is vezet. A római út nagy élmény volt, részletesen leírta. Idézzünk: „A közelben van egy kávézó, egy szép kis parkban. Megrendeljük a kávét, ülünk a kertben. Kiváló olasz eszpresszó. Mindez tényleg szép, de el kell ismernem, kedvesebb számomra az a mi megszokott, házi, szerb kávénk. El is döntöttem, amint a nagykövetségre érünk, kérni fogok egy igazi szerb kávét.”
Úgy is van. Szerb elnök nem megy szerb kéz által meggyilkolt emberek sírjához és nem iszik mást, csak szerb kávét. Még akkor sem, ha az igazából török kávé.
A turbófolknak nevezett zenei giccsműfajt a legenda szerint azért nevezik így, mert a nyolcvanas évek derekáig az ilyen előadók nem tehették be a lábukat Belgrádba, a „pevaljkák” az Ibari autóút menti füstös kocsmákban léptek fel. Milošević nyitotta meg előttük a főváros kapuit, ugyanis úgy gondolta, ha a szerb kultúrát és azon keresztül a nép ízlését is ilyen szintre alacsonyítja, az élőhalottá-zombivá vált népnek nem lesz erkölcsi joga beleszólni a nagy dolgokba. A zsiráfok, szerb kávék, egyesek számára fiktív színházak, a változó devizaárfolyamok mind-mind annak a bizonyítékai, hogy Milošević víziója a zombivá butított népről beteljesedett. Csak annyi történt, hogy mára a lakosok mellett Zombi Rt. egyes vezetői is a zombik közül kerültek ki.
