A hivatalos németországi adatok értelmében október első tíz napjában 3800 személy folyamodott az országban menedékjogért. A menedékkérők majdnem 50 százaléka szerbiai állampolgár. Szeptemberben 1395 szerbiai kért menekültstátust. Érdekes, hogy a háború sújtotta Szíriából ugyanabban a hónapban csupán 745 személy folyamodott a német hatóságokhoz menedékjog ügyében, Afganisztánból 534-en, Iránból 406-an, Irakból pedig 348-an. A kimutatások szerint a szerbiai menedékkérők kérvényét az esetek 99,9 százalékában elutasítják, hiszen az országban sem háború, sem politikai üldöztetés nem zajlik. Kalandvágyó hazánkfiai mégis nekivágnak az útnak. A próbálkozás mellett szóló egyik érv talán az a havi 800 euró, amelyre a menedékkérők az eljárás végéig jogosultak. Persze azt is tudni kell, hogy a német hatóságok igyekeznek minden kérvényt gyorsított eljárásban elbírálni, hiszen már a szellemileg gyengébbek is felfogták, hogy az illegális menedékkérés igencsak kifizetődő üzlet lehet. Főleg azoknak az embereknek, akik szülőhazájukban nem szoktak hozzá a jogállamiság érvényesüléséhez, vagy ahhoz, hogy becsületes munkával el tudják tartani a családjukat.
A fenti számok és a vízummentességgel történő visszaélések tények. Az is tény, hogy az EU illetékes intézményei feltehetőleg kidolgozzák azt a mechanizmust, amelynek segítségével azok az államok, ahol adott időszakban drasztikusan megnövekszik a menedékkérők száma, átmenetileg felfüggeszthetik a vízummentességet azzal az országgal szemben, ahonnan a menedékkérők érkeznek. Ugyanakkor az is tény, hogy az illegális menedékkérők csak az érem egyik oldalát jelentik. A másik oldalon a szerb államhatalom áll. Az uniós politika, illetve kapcsolatrendszer tekintetében jártas elemzők szerint az új összetételű szerb hatalom vezető politikusai nagyon rövid idő alatt megrontották az egyébként sem felhőtlen kapcsolatot az EU legbefolyásosabb országaival.
A sort Nikolić köztársasági elnök kezdte, aki nem sokkal megválasztása után egyik első külföldi interjújában kifejtette: Srebrenicán nem történt népirtás, „csak” súlyos bűntett. Majd néhány héttel ezt követően az államfő közölte, hogy Szerbia nem siet az EU-ba és a jövőben mi támasztunk feltételeket az integráció tekintetében. Dačić kormányfő pedig, utalva egyebek mellett arra a Németországra, ahonnan Szerbia bizonyíthatóan a legtöbb anyagi támogatást kapja, megállapította: a második világháború vesztes országai most nem engedik a második világháborúból győztesként kikerülő Szerbiát az EU-ba, más vesztes országokat viszont igen. Nem diplomáciailag járatlan nyilatkozat, de az EU és Szerbia kapcsolatát megrontó esemény volt a Szerbiai Nemzeti Bankról szóló törvény módosításának elfogadása is.
Akármilyen is legyen a véleményem az új összetételű kormányról, hiszem, hogy a politikai vezetőség nem mindegyik tagja van azon a szellemi szinten, hogy menyegzőt rendezzen két zsiráfnak. Ebből levezetve feltehetőleg tisztában vannak kijelentéseik súlyával és azok lehetséges következményeivel. Most még csak ügyesen be kell csomagolniuk a dolgokat, hogy a szerbiai átlagember azt higgye, az a fránya EU és Merkel hobbiként űzi Szerbia hülyítését. Pedig ha valaki orrunknál fogva vezet bennünket, az csak az államvezetés, amelynek képviselői még a kilencvenes években képezték ki magukat arra, hogyan kell a sajtó lelkes közreműködésével hamis Mátrix-valóságot teremteni a népnek.
Édesapám máig butának tart, amiért nem vándoroltam ki és nem kerestem máshol a „boldogabb és jobb” jövőt. Most, amikor tizenegy éves öcsém eljutott abba az életkorba, hogy megértse, apukám őt vette célba és neki kezdte el mondogatni: „Ha befejezted az egyetemet, menj innen minél messzebbre.” Nem apukám az egyetlen szülő, aki szeretetből külföldre zavarja gyermekét. Bár soha nem éreztem vágyat a kivándorlás iránt, ha nekem kellene ezzel kapcsolatban bármiféle tanácsot adnom az öcsémnek, nem tudom, hogy mit mondanék. Hogyan mondjam neki, hogy maradjon az országban, ahol az átlagember huszonegy éve csak vár valamire? Valaminek a véget értére és valaminek a kezdetére. Ahol olyan hosszú ideje várakozunk, hogy hiszem, lassan már nem is tudjuk, mire várunk. Hogyan mondjam bárkinek, hogy maradjon az országban, ahol a tanulás és a diploma, a becsületes munka nem biztosíték az emberhez méltó életre, ahol leggyakrabban csalással, lopással és korrupcióval lehet előrejutni, ahol a hatalomra jutás egyetlen célja a létező, illetve pillanatnyilag a nem létező pénz zsebre tevése? Ahol a meztelen fenekű műdalénekesnők és a terepjárókkal dübörgő fenegyerekek az ideálok, és nem Theodor von Burg fiatal szerbiai matematikus, aki eddig négy aranyérmet szerezett rangos nemzetközi matematikaversenyeken.
Ahol a vezető politikusok nem értik, hogy mi a különbség közöttük és annak az országnak a politikusai között, amely ország a történelem egyik legszörnyűbb háborús gaztettének elkövetéséért felelős. Amíg a szerb politikum bizonyos képviselői tizenhét évvel Srebrenica után még mindig képtelenek nevén nevezni a dolgokat, addig Willy Brandt német kancellár huszonöt évvel a második világháborút követően 1970-ben tett varsói látogatása során a protokollt váratlanul felrúgva térdre borult az 1943-as gettólázadás áldozatainak emlékműve előtt. Persze a szerb államvezetés is hajlamos semmibe venni a protokollt, mint ahogyan azt Milanka Karić, a hatalmi koalíció köztársasági parlamenti képviselője tette az Európai Parlament delegációjának szeptemberi látogatása alkalmával, amikor egyébként az ország aktuális gazdasági helyzetéről kellett volna beszámolnia, a meghatározott napirend ellenére váratlanul felszólalt és védelmet kért az üldöztetés áldozatául eső szerbiai üzletembereknek. Egyértelmű, hogy Milanka elsősorban férjére, Bogoljub Karićra, gondolt, aki a szerb ügyészség vádirata miatt, amely értelmében a Mobtel tulajdonosaként 60 millió euróval károsította meg az országot, elmenekült Szerbiából.
Milica Delević, a köztársasági parlament integrációs bizottságának elnöke úgy véli, hogy a menedékkérőket a szerb államvezetés két hosszútávú intézkedéssel tarthatná az országban. Egyrészről integrálniuk kell az országban élő nemzeti közösségeket – tekintettel arra, hogy a menedékkérők legnagyobb százaléka dél-szerbiai albán és roma, másrészt pedig javítaniuk kell a gazdasági lehetőségeket. Delević asszony valószínűleg fején találta a szöget, hiszen nem vagyok benne biztos, hogy a Dél-Szerbiában élő albán közösség az ország teljes jogú állampolgárának érzi magát. A destruktív és nem létező albán kisebbségi politikai mellett valószínűleg az sem szilárdítja a Szerbia iránti hazafias érzéseiket, hogy az aktuális miniszterelnök az előző parlamenti ciklusban több alkalommal is felvetette: a koszovói kérdést úgy kellene megoldani, hogy a szerbek lakta Észak-Koszovót Szerbiához, az albánok lakta dél-szerbiai községeket pedig Koszovóhoz csatolják. Dačić nyíltabban nem is mondhatta volna ki: az albánok nem kellenek a „mennyei Szerbiának”.
Addig pedig, amíg ezek a hosszútávú intézkedések meg nem születnek, talán a zsiráf- és állatbarát Dragan Marković Palma ment meg bennünket a vízumkötelezettségtől. Palma néhány nappal ezelőtt ugyanis a következőképpen üzent az EU vezető politikusainak: „Szeretném megköszönni az EU-nak, amit Szerbiáért tett. Az pedig nem sok. Kérem őket, hogy legalább azt a keveset ne vegyék el tőlünk és ne fenyegessenek bennünket tovább a vízumkötelezettség visszaállításával.”
A Palma nyilatkozatából visszaköszönő politikai és diplomáciai jártasság biztosan nagy befolyással lesz az EU vezetőire. Csak hát kétlem, hogy a befolyás olyan irányú lesz, mint ahogyan azt az idézett személy elképzelte.
