Az, hogy a Demokrata Párt berkein belül elkerülhetetlen a váltás, nem vitás. Hatalomvesztés után meg kell néznünk, mink sérült, ha nem nagy a baj, megyünk tovább. Ha viszont beletört a bicskánk az akcióba, megtorpanunk, és lehet, hogy az egésznek annyi. És ha a vezér már nem vezér, valaki más kell, hogy átvegye az irányítást. Egy párt esetében ez valahogy úgy kellene, hogy kinézzen, hogy az addigi elnök félreáll, és azt mondja: csinálja olyan, aki ezt jobban tudja.
Ez nem azt jelenti, hogy az addigi vezér egyik percről a másikra elveszítette minden képességét, egyszerűen néha váltani kell. A demokraták veszítettek. A kutya pedig valahol ott van elásva, hogy szinte mindegy, mi a vereség oka. Valaki hátba támadta őket? Az addigi puszipajtás átpártolt az ellenfélhez? Igen. De ez nem kifogás. Boris Tadić vezeti a pártot, és ez felelősséggel jár. Az, ami ma van, már nem tartható fenn, ha túl akarják élni: ellenzékként rosszul működnek, a párton belüli ellentétek pedig lassan felemésztik a pártot.
A váltás a november 25-i tisztújító közgyűlésen várható, Tadić november 4-éig dönt, akkorra hívta össze a párt főbizottsági ülését, ahol bejelenti, jelölteti-e újfent magát a párt élére. A választások májusban voltak, a kormány július végén alakult meg. Azóta viszonylag sok idő telt el. Ez alatt az idő alatt a Dragan Đilas vezette szárny annyira megerősödött, hogy most már Tadić is arról beszél, az ő táborában és Đilaséban is vannak olyanok, akik inkább egy új pártot alapítanának mintsem, hogy az eddigi úton haladjanak tovább.
Tadić bizonyos feltételek mellett kész lemondani elnöki funkciójáról. A feltételeket három csoportra oszthatjuk. Tadić szerint meg kell erősíteni a párt elnökségének szerepét, az elnök fennhatóságát pedig korlátozni. A második feltétel az elsőből következik: nagyobb demokrácia és szigorúbb belső ellenőrzés kell a pártba. A harmadik pedig a személyi kérdések témakörébe tartozik: ahhoz, hogy Tadić ne jelöltesse magát, azt követeli/kéri, hogy az általa kijelölt emberek legyenek a párt alelnökei. Több alelnöke lenne a pártnak, Tadićnak lennének saját jelöltjei, és Đilasnak is. Ha ezek a feltételek nem teljesülnek, Tadić nem vonul vissza, és szerinte ez akár pártszakadáshoz is vezethet. A mostani feltételek körüli huzavona lényege (mindkét szárny szerint) az egység, az, hogy életben maradjon a párt.
Sokan csalódtak az egykori államfőben, a DP első emberében. (Többek között ennek a csalódottságnak tudható be Tomislav Nikolić elnökválasztáson aratott győzelme is.) A csalódottakat visszaédesgetni pedig nagyon nehéz. Az pedig, hogy a jelenlegi elnök feltételeket szab, és ehhez köti a visszalépését, nem tűnik túl meggyőzőnek. Ha Tadić nem érzi azt a támogatást, ami az újraválasztásához kell, akkor nem biztos, hogy annyira ragaszkodni kellene ezekhez a feltételekhez. Főleg úgy, ha végiggondoljuk, mit jelentenek azok. Üzenete az, hogy a DP sorsáról a jövőben ne egy ember döntsön, az elnökségnek sokkal nagyobb befolyása legyen, és ne üzleti érdekek vezéreljék a vezetőket, hanem politikai célok. Ez azt is jelentheti, hogy minden, ami 2004 februárja óta (ekkor választották meg Tadićot a párt élére) a DP-ben történt, pontosan úgy történt és történik, ahogyan Tadićnak attól a perctől már elfogadhatatlan lesz, amikor már nem ő ül az elnöki székben. Most, amikor már a visszalépését fontolgatja, akkor akarja megváltoztatni a párt struktúráját. Állítólag nem azért, hogy továbbra is szerepe legyen a DP vezetésében – nem akar a párt politikai tanácsában sem részt venni, sokan a nemzetközi politikában látják a jövőjét.
Boris Tadićról a párton belüli ellentábor is elismerően beszél, de már egy kicsit múlt időben. Megköszönik neki, amit tett, és remélik, hogy a belső feszültség csökkentése érdekében úgy dönt, ahogy ők szeretnék.
Nagyot változott Szerbia Tadić elnökségének kezdete óta. Az idén fordult legnagyobbat a világ az egykori államfővel, a legnagyobb ellenzéki párt vezetése jutott neki. Ma már más emberek irányítják az országot. Azok harcolnak a korrupció és a bűnözés ellen, azok kellene, hogy emberhez méltó életet biztosítsanak az országban maradtaknak, akik ellen, valamivel több mint egy évtizede, a demokraták vezetésével harcolt Szerbia nagy része. Csakhogy Zoran Đinđić emléke, hagyatéka (még az a kevés, amit nem becstelenítettek meg egykori párttársai és koalíciós partnerei) 2012-ben már rég nem elég ahhoz, hogy valaki a Demokrata Pártra szavazzon. Teljesen összemosódott az „egyik” és a „másik” oldal, nincs „ők” és „mi”. Vagyunk annyian, ahányan, ott, ahol. Az emlékek nem fogják újra magasba repíteni a DP-t. Vagy lehet, hogy épp az emlékek miatt nem számíthatnak egy ideig semmi jóra – a szavazók memóriája miatt. Hacsak nem változnak meg. Mármint a demokraták, nem a szavazók.
Már a választások előtt is egyértelmű volt, hogy a voksolás után mindenki mindenkivel lepaktálhat. A politikai élet szereplői közül még akkor ezt néhányan tagadták, még – ha csak retorika szintjén is – létezett az a bizonyos „ők” és „mi” kategorizálás. Csakhogy nem kell elfeledni azt sem, hogy a demokraták nagy csinnadratta közepette megbékéltek a Szerbiai Szocialista Párttal. Ha ők megbékélhettek a szocialistákkal, akkor hogyan érhette a DP vezetőségét meglepetésként az, amikor az SZSZP nem hozzájuk, hanem a '90-es évekbeli, de mára átvedlett emberek felé fordult. Tadić ezt szinte passzívan nézte végig, és ezek azok a dolgok, amik nem maradhatnak következmény nélkül.
Sok kérdés felmerült eddig is a DP kapcsán. Például az, hogy miért kellett ennyit várni a tisztújításra, de ugyanúgy az is, hogy miért nem jutnak igazán nagy szerephez a vajdasági demokraták. Ha valahol hozták a vár(ha)t(ó) eredményt, akkor az Vajdaság. Ezekre a felvetésekre november 25-én várhatóan választ kapunk.
A párton belüli kalamajkát úriasan is meg lehet oldani: ha Tadić félre tud állni, kifelé pedig az esetet úgy kommunikálják le, hogy Đilas elfogadta Tadić feltételeit, és az eddigi elnök nyugodtan rábízhatja utódjára a pártot, az egyik és a másik fél is elégedett lesz.
Ha mégsem történik meg a vezércsere, a DP szinte biztosan tovább marginalizálódik.
