Mit jelent Szerbia számára ez a látogatás?
– Kritikus pillanatban került sor rá, a kormány első száz napját követően, akkor, amikor mindenki az addig látottakat értékeli. A látogatás azt bizonyítja, hogy szerencsénkre az Európai Unió és az Egyesült Államokmég mindig nem mondtak le Szerbiáról. Ha lemondtak volna, nem jött volna létre egy ilyen magas szintű találkozó sem. Elvárják az országtól, az új kormánytól, hogy folytassa a reformokat, és fenntartható megoldást találjon Koszovó esetére is.
Az elhangzott üzenetek között volt az Ivica Dačić által kijelentett ígéret is: a kormány a mandátuma lejártáig minden Koszovóval kapcsolatos problémát kész rendezni. Hogyan értelmezi a kormányfő által mondottakat?
– Bátorítónak tartom. Dačić valóban elkötelezettnek tűnt az iránt, hogy az állam egyszer s mindenkorra lezárja a koszovói problémát, hogy még ennek a kormánynak a megbízatása idején – ami, úgy vélem, el fog tartani – megtalálják a megoldást. Az efféle találkozókra jellemző a titkos diplomácia is, nem jut el minden információ a nyilvánossághoz. Feltételezem, hogy a kormány által előkészített koszovói platformot is bemutatták Belgrádban a vendégeknek, abban pedig egészen biztos vagyok, hogy magát a tervet nem az USA és az EU megkérdezése nélkül írta meg a kormány. Ha pedig Amerika és Európa is rábólintott erre a tervre, akkor Koszovó is el tudja majd azt fogadni nagyobb problémák nélkül. A terv akkor számít jónak, ha egyik fél sem lesz vele elégedett, akkor lehet a megegyezésben reménykedni. Visszatérve Dačić kijelentésére: meglehetősen bátorító és politikailag merész mondatról van szó.
A koszovói kérdés voltaképp Észak-Koszovó státusának a kérdését jelenti-e ma?
– Észak-Koszovó egyike a válaszra váró kérdéseknek, de jelentős szerepe lehet: ütőkártyát jelenthet a megbeszélések során Belgrád irányába, s Belgrád is kihasználhatja a hazai közvélemény irányába ezt a lapot. Segítségével ugyanis a „mindenki győzött” esetének benyomását lehetne kelteni. Ugyanakkor mindkét fél elégedetlen is lenne bizonyos veszteségek miatt. Szerbia azért, mert végleg el kell ismernie Koszovót, Koszovó pedig azért, mert le kellett mondania területének egy részéről. Ha a végeredmény ezáltal a Belgrád és Prishtina közötti kapcsolatok rendezése és az európai, euroatlanti integrációk felgyorsítása lenne, akkor az egész régió nyertese lenne ennek a megegyezésnek. Koszovó kérdése végre lekerülne a napirendről, s ennek nagy jelentősége lenne, mert ezzel a témával szélsőséges politikai körök jelentősen visszaélnek már régóta. Szerbia így, hosszú idő után, lélegezni tudna. Ugyanez vonatkozik Koszovóra, az ott élő emberekre is, végre normális közösségként lehetne definiálni azt, mely fejlődőképessé válna, s csökkenhetne a bűnözés, a korrupció mértéke is. Minden ember – itt is, ott is – hasznát látná egy ilyen megállapodásnak, normális életet élhetnénk, elkezdhetnénk foglalkozni olyan problémákkal, mint a munkanélküliség, s nem mítoszokban és legendákban léteznénk.
A prishtinai elemzők is arról beszéltek, hogy Clinton és Ashton egy ilyen lemondásra akarják felkészíteni a koszovói vezetőséget. De létrejöhet-e ez a megállapodás akkor, amikor a hivatalos amerikai álláspont még mindig az, hogy a határok módosíthatatlanok. Clinton is ezt jelentette ki Belgrádban.
– 1991 januárjában a JSZSZK határai is módosíthatatlanok voltak, az amerikaiak számítottak a leghangosabbnak, amikor ennek az álláspontnak a hirdetéséről volt szó. A politikai realitás azonban gyorsan megváltoztatta az amerikai véleményt, s az USA az elsők között ismerte el Szlovéniát is, Horvátországot is. Nem komoly politikus az, aki a „soha” és a „mindörökké” kifejezésekkel él. Azt gondolom tehát, hogy nem lehet a koszovói helyzet megoldása az, hogy Szerbiától mindent követelnek, s cserébe semmit sem adnak. Szerbiának kapnia kell valamit. Ahogyan a koszovói albánok nem kívánnak Szerbiában élni, az észak-koszovói szerbek ugyanígy nem akarnak Koszovóhoz tartozni. Egy olyan alapelvet kell lefektetni, ami egyaránt érvényes lesz mindkét fél esetében. Világos, hogy Szerbia még mindig nem bújt ki a „rossz fiú” köntöséből. Az is világos, hogy a politikai elit jelentős része még mindig ellenséges érzelmeket táplál az Egyesült Államokkal és az Európai Unióval szemben. Dačić magatartása azonban mégis arra vall, hogy inkább a Szerbia számára hasznos megoldást választja majd, minthogy megfeleljen az említett politikai réteg elvárásainak. Viszont, ha az USA továbbra is kitart azon álláspontja mellett, hogy Szerbiának a jelenlegi állapotában kell elismernie Koszovót, akkor sokkal kisebbek az esélyei a történelmi megegyezésnek. Ez az imént említett politikai garnitúrának a győzelmét jelentené, mely mással nem is foglakozik, csak saját hasznával. Lehet, hogy Szerbiában mindenki azt szeretné, hogy Koszovó egésze maradjon az államon belül, s lehetőség szerint az albánok költözzenek is ki onnan, erről azonban reális lehetőségként, azt hiszem, Koštunicán kívül ma már senki sem gondolkodik.
A szerbiai közvélemény hogyan fogadna egy ilyen megoldást? A politikusok a népszerűségükkel is foglalkoznak akkor, amikor fontos döntéseket hoznak, s azt is szem előtt tartják, hogy legkésőbb négy év múlva ismét választások lesznek.
– A közvélemény nagyobbik része, szerintem, fellélegezne, tudván, hogy többé nem fognak minket Koszovóval „zaklatni”. Személy szerint támogatni tudok minden olyan megoldást, amelyik az ott élő szerbek helyzetét rendezi, s amikor az ott élő szerbekről beszélek, akkor nem az államot fosztogató csalókra, hanem az egyszerű kisemberekre gondolok. A Balkán nem lesz stabil mindaddig, amíg a szerbek és albánok közötti megegyezés meg nem születik, s normális emberként kezdünk egymásra tekinteni. Tisztában kell lennünk azzal is, hogy 1999-ben elveszítettünk egy háborút, s ez nem múlhat el következmények nélkül. A megegyezés persze táplálékul szolgálna egyes szélsőséges mozgalmak tevékenységéhez, de a polgárok többsége elégedett lenne, ha megoldást látna. A jelenlegi kormányfő sem járna rosszul, mert a polgárok végre olyan személyt látnának az ország élén, aki kész volt bátor lépések megtevésére.
